Ez a vidám tavaszi mese Pötyiről, egy kedves, ám kezdetben pöttyök nélküli katicabogárról szól, aki a hosszú tél után ébredezik. Miközben a közeli óvoda gyerkőcei a természet ébredését kutatják a még szürke tájban, Pötyi különleges kalandra indul, hogy felfedezze: az ő kis pöttyei rejtik a tavasz csodálatos színeit. Tartsatok Pötyivel és az ovisokkal ezen a varázslatos utazáson, ahol a barátság, a bátorság és a természet szeretete életre kelti a legszebb virágokat! 

Van ám egy másik katicabogaras mesénk itt, ne hagyd ki azt se!

És most következzen a mese!

Katicabogár Pöttyjei: Egy Vidám Tavaszi Mese Ovisoknak

1. Fejezet: Pötyi ébredése és a Kíváncsi Ovisok

Volt egyszer, hol nem volt, a Zöldellő Liget szélén, egy meleg avarral bélelt kis zugban, egy aprócska katicabogár, akit Pötyinek hívtak. Pötyi egész télen át aludt, összegömbölyödve, mint egy picike piros gombostű feje, bár az ő szárnyfedői még nem voltak pirosak. Sőt, egyáltalán nem voltak rajta pöttyök! Csak fényes feketék voltak, mint a legtisztább éjszaka. Mikor a hosszú, hideg hónapok után az első bátortalan napsugarak megérintették a földet, Pötyi nagyot nyújtózott. Kinyitotta csápjai végén ülő apró szemeit, és körülnézett. A tavasz első jelei még alig mutatkoztak. A fák kopaszon álltak, a fű sárgásbarna volt, és a levegő még csípős volt egy kicsit. “Brrr,” gondolta Pötyi, “bár süt a napocska, még mindig hűvös van.” Kimászott a meleg vackából, és elindult felfedezni az ébredező természetet.

Nem messze Pötyi otthonától állt a Napsugár Óvoda. Ennek az óvodának a gyerekei, vagy ahogy mindenki hívta őket, az ovisok, már nagyon várták a tavaszt. Aznap reggel, miután meguzsonnáztak, az óvó nénijük, Éva néni, meleg kabátokba és sapkákba öltöztette őket. “Gyertek, gyerekek!” – csilingelte vidáman – “Menjünk ki a kertbe, és nézzük meg, találunk-e már valami jelet arra, hogy jön a tavasz!” Az ovisok izgatottan tolongtak az ajtóban. Ott volt Lili, akinek két copfja vidáman ugrált, Bence, aki mindig valami bogarat vagy érdekes követ keresett, és Anna, aki csendesen figyelte a világot, és csodálatos dolgokat vett észre. Kimentek az óvoda udvarára, ami egyenesen a Zöldellő Liget szélére nyílt. A levegő friss volt, és madarak csivitelését lehetett hallani a távolból, ami biztató jel volt.

Az ovisok szétszéledtek, mint a kicsi bogárka csorda. Lili egy fa alá kuporodott, és a földet kémlelte. “Éva néni, itt nincs semmi virág!” – kiáltotta kissé csalódottan. Bence egy nagyítóval vizsgálgatta a fák kérgét. “Rügyeket sem látok még,” morogta. Anna pedig csak állt csendben, az orrát a magasba emelve szimatolt. “De érzem a tavasz illatát!” – mosolyodott el. Valóban, a természet ébredése még váratott magára. A föld még nedves volt a hóolvadástól, és a színek leginkább a barna és a szürke árnyalataiban pompáztak. Közben Pötyi, a kis fekete katica, óvatosan mászott egy fűszálon. Észrevette a színes kabátokban szaladgáló ovisokat. Még sosem látott ilyen nagy és hangos lényeket. Kicsit megijedt, de a kíváncsisága erősebb volt. Közelebb mászott egy falevélen, hogy jobban lássa őket. Hallotta, ahogy a tavasz jeleit keresik. “Tavasz?” gondolta Pötyi. “Én is azt várom! De olyan… színtelen még minden.” Elnézte a saját fekete szárnyfedőit. Bárcsak neki is lennének vidám színei, mint a gyerekek kabátjának! Talán akkor ő is segíthetne a tavasznak megérkezni. De hogyan? Hiszen ő csak egy apró, fekete bogárka volt, pöttyök nélkül. Miközben ezen tűnődött, Bence, a felfedező ovis, épp arra járt. “Nézzétek! Egy katica!” – kiáltott fel, de aztán közelebb hajolt. “Várjunk csak… ezen nincsenek is pöttyök!” Lili és Anna is odaszaladtak. “Tényleg!” – csodálkozott Lili. “Egy fekete katica!” Pötyi megijedt a hirtelen figyelemtől, és gyorsan bebújt egy fűcsomó mögé. Szomorú volt. Még az ovisok is észrevették, hogy ő más, hogy neki nincsenek pöttyjei. Bárcsak tehetne valamit, hogy vidámabb legyen ez a tavaszi nap!

2. Fejezet: Napocska Súgása és a Színtelen Vágyak

Pötyi szomorúan üldögélt a fűcsomó rejtekében. Látta, hogy az ovisok visszamennek Éva nénihez, aki vigasztalni próbálta őket. “Ne búsuljatok, gyerekek! A tavasz lassan ébred, de biztosan eljön. Türelmesnek kell lennünk. Hamarosan minden kizöldül és kivirágzik, meglátjátok!” De Pötyi nem volt biztos ebben. Neki úgy tűnt, a világ örökre szürke marad. Ahogy ott gubbasztott, hirtelen kellemes melegséget érzett a hátán. Felnézett. Maga a Napocska kukucskált le rá a felhők mögül, aranyos sugaraival simogatta a kis katica fekete szárnyait. “Miért vagy ilyen szomorú, kicsi Pötyi?” – kérdezte a Napocska lágy, fényes hangon, amit csak a legkisebb lények, a bogarak és a bimbózó virágok hallhattak meg. Pötyi meglepődött. “Hallod a gondolataimat?” – suttogta. “Persze,” mosolygott a Napocska. “Én látok és hallok mindent itt lent. Láttam a természet ébredését váró ovisokat, és látom a te kis bánatodat is. Hiányolod a pöttyeidet, igaz?”

Pötyi bólintott, és egy könnycsepp gördült le parányi arcán. “Igen. Mindenki a színes tavaszt várja, az ovisok, a virágok, talán még a többi bogár is. De én csak ilyen… fekete vagyok. Nincsenek pöttyeim, nincsenek színeim. Hogyan hozhatnék én örömet?” A Napocska sugara még melegebben simogatta. “Ó, kicsi Pötyi, te nem érted! A te szárnyaid nem azért feketék, mert hiányzik róluk valami. Hanem azért, mert te vagy a vászon! A te szárnyaidra kerülnek majd fel a tavasz legelső színei, az igazi, ragyogó pöttyök! De ezek a pöttyök nem jönnek csak úgy maguktól. Bátorrá kell válnod, és segítened kell a természetnek felébredni. Minden egyes jó cselekedeted, minden egyes virág, aminek segítesz kinyílni, egy újabb pöttyöt fest majd a hátadra.” Pötyi tágra nyílt szemekkel hallgatta. Szóval, az ő pöttyei nem elvesztek, hanem még meg sem születtek? És ő segíthet nekik világra jönni? Izgalmasnak hangzott, de egyben félelmetesnek is. “De… én olyan kicsi vagyok,” hebegte. “Hogyan segíthetnék én a virágoknak?”

“A bátorság nem a méreteden múlik,” biztatta a Napocska. “Csak repülj oda, ahol a legnagyobb szükség van a fényre és a melegségre! Repülj oda, ahol a tavasz még alszik!” Ezzel a Napocska újra a felhők mögé bújt egy pillanatra, Pötyit pedig otthagyta a gondolataival. Még mindig kicsit bizonytalan volt, de a Napocska szavai reményt adtak neki. Talán tényleg tehet valamit! Éppen nekikészült volna, hogy elinduljon, amikor egy szorgos Méhecske zümmögött el mellette. A Méhecske szomorúan döngicsélt. “Ó, jaj, ó, jaj! Sehol egy nyílt virág, sehol egy csepp nektár! Éhes a kaptár népe, de a tavasz olyan lusta idén!” Pötyi szíve összeszorult. Látta a Méhecske kétségbeesését. Talán ez az első feladat? Közben az óvoda épületében az ovisok sem voltak vidámabbak. Éva néni papírt és ceruzát adott nekik. “Rajzoljuk le, milyen lesz a tavasz, ha megérkezik!” – javasolta. De a gyerekeknek csak szürke, barna és fekete ceruzáik voltak a dobozban. “De Éva néni,” sopánkodott Lili, “nincsenek színeink! Hogyan rajzoljunk így virágot, pillangót, zöld füvet?” Bence megpróbált egy katicabogárt rajzolni, de az is csak egy fekete paca lett. “Ez olyan, mint az a pöttyök nélküli katica,” mondta szomorúan. Pötyi, aki a nyitott ablakon át hallotta ezt, még elszántabb lett. Tudta, mit kell tennie. Nem csak a Méhecskének, de az ovisoknak is szüksége van a színekre. Erőt vett magán, kitárta fényes fekete szárnyait, és elindult, hogy megkeresse az alvó virágokat, és felébressze a tavaszt.

3. Fejezet: Az Első Pöttyök és a Színesedő Liget

Pötyi, a kis fekete katica, szíve hevesen vert a mellkasában, ahogy nekivágott a nagy kalandnak. A Napocska szavai visszhangoztak a fejében: “Repülj oda, ahol a legnagyobb szükség van a fényre és a melegségre!” Nem tudta pontosan, merre keresse az alvó virágokat, de a szél mintha a Liget egy távolabbi, árnyékosabb része felé sodorta volna. Ahogy repült, látta a még mindig kopár tájat, a szürke ágakat, a barna avart. De most már nem csüggedt el, hanem elszántság töltötte el. Tudta, hogy neki küldetése van: színt vinni ebbe a világba, és megszerezni a saját, különleges pöttyeit. Repült, repült, mígnem egy hófoltokkal tarkított kis tisztásra ért. A hó lassan olvadozott, de alatta még nem látszott semmi zöld. Pötyi azonban észrevett valamit. Apró, fehér kis csúcsok kandikáltak ki a hideg földből. Hóvirágok voltak, az első tavaszi hírnökök, de még nem mertek teljesen kinyílni a hűvös időben.

“Talán nekik van szükségük a segítségre!” gondolta Pötyi. Odarepült az egyik kis bókoló virághoz. Emlékezett a Napocska melegségére. Becsukta a szemét, és minden szeretetét, minden bátorságát összeszedve elképzelte, ahogy a napfény átjárja apró testét és kiárad belőle. Lassan körberepülte a kis hóvirág csoportot, szinte simogatta őket a szárnyaival. És akkor csoda történt! Ahogy Pötyi elrepült az utolsó virág felett is, egy apró, hófehér pötty jelent meg a fekete szárnyfedője közepén! Ugyanabban a pillanatban a hóvirágok felemelték fejüket, és kecsesen kinyitották fehér szirmaikat, mint megannyi kis harang. A tisztás megtelt az ébredő tavasz illatával. Pötyi izgatottan nézte az első pöttyét. Olyan volt, mint egy apró gyöngyszem a fekete bársonyon. Működött! A Napocska igazat mondott!

Felbátorodva repült tovább. Hamarosan egy másik folthoz ért, ahol lila és sárga kis bimbók lapultak a földön. Krókuszok voltak, akik szintén a melegségre vártak. Pötyi most már tudta, mit kell tennie. Odarepült hozzájuk, és ugyanazzal a szeretetteljes energiával körözött felettük. Ahogy végzett, egy újabb pötty jelent meg a hátán, ezúttal ragyogó sárga színben! És láss csodát, a krókuszok is kinyíltak, lila és sárga szőnyeget varázsolva a tisztásra. Pötyi már két pöttyöt viselt büszkén! Repülés közben találkozott egy pillangóval, akinek a szárnyai fakók és színtelenek voltak, mintha csak egy ceruzavázlat lenne. A pillangó szomorúan legyezett. “Várom a virágokat, hogy a színeikből ihletet merítsek, de még minden olyan komor,” sóhajtotta. Pötyi odarepült a pillangóhoz. “Talán segíthetek!” – ciripelte vidáman, és tett egy kört a pillangó körül. Abban a pillanatban egy gyönyörű, égszínkék pötty jelent meg Pötyi hátán, a pillangó szárnyai pedig megteltek ragyogó kék, sárga és narancs mintákkal! “Ó, köszönöm, kis katica!” – lelkendezett a pillangó, és boldogan tovalibbent.

Mindeközben az ovisok visszaértek a csoportszobába, de még mindig nem volt jó a kedvük. Éva néni elővett egy mesekönyvet. “Tudjátok mit, olvasok nektek egy mesét, hátha attól jobb kedvetek lesz. Van itt egy történet a tavaszról.” Ahogy lapozta, Bence felkiáltott: “Éva néni, ez a mese pont olyan, mint amit a rovidmesek.hu oldalon olvastunk! Emlékeztek? A kíváncsi katicabogár és az elveszett pöttyök volt a címe!” “Tényleg,” helyeselt Lili. “Abban a mesében a katicának elgurultak a pöttyei, és meg kellett keresnie őket. Lehet, hogy annak a katicának a testvére, akit mi láttunk?” Az ovisok fantáziája meglódult. Talán a pöttyök nélküli katica is a pöttyeit keresi? Kiszaladtak újra az ablakhoz, hátha meglátják Pötyit, de ő már messze járt, újabb virágokat ébresztgetett. Azonban a Liget szélén, ahol a krókuszok nyíltak, a gyerekek észrevették a színes virágokat és a vidáman táncoló pillangót. “Nézzétek!” – kiáltotta Anna. “Kinyíltak a virágok! És milyen szép lett a pillangó!” Az ovisok arcára mosoly ült. A tavasz talán mégis megérkezik! Nem is sejtették, hogy egy apró, hárompöttyös katica segített ebben.

4. Fejezet: Hét Pötty Varázsa és a Tavaszi Ünnep

Pötyi, a most már hárompöttyös kis katica, boldogan és céltudatosan repült tovább a Zöldellő Liget felett. Érezte, hogy minden egyes új pöttyel nemcsak a szárnyai lesznek színesebbek, de ő maga is erősebbnek, bátrabbnak érzi magát. A Napocska melege és biztatása folyamatosan vele volt. Ahogy átrepült egy patak felett, meglátott egy csoport tulipánbimbót, amelyek büszkén nyújtogatták zöld leveleiket, de piros szirmaikat még szorosan zárva tartották. “Rajtatok a sor!” – ciripelte Pötyi, és már repült is feléjük. Szeretettel körözött a tulipánok felett, és elképzelte a legpirosabb piros színt. Amikor végzett, egy ragyogó piros pötty tűnt fel a hátán, pontosan a sárga mellett! És a tulipánok, mintha csak vezényszóra várnának, egyszerre bontották ki gyönyörű, kehely formájú piros szirmaikat. A látvány lenyűgöző volt! Pötyi már négy pöttyel büszkélkedhetett: hófehér, napsárga, égszínkék és tűzpiros.

Nem állt meg itt. Tovább repült, és hamarosan nárciszok mezőjére bukkant. A nárciszok sárga trombitái még csukva voltak. Pötyi odarepült, és most a narancssárga színre gondolt, ami a trombita közepét díszíti. És láss csodát, egy vidám narancssárga pötty jelent meg a hátán, a nárciszok pedig azonnal kinyíltak, vidáman billegetve fejüket a tavaszi szellőben. Már öt pöttye volt! Repült tovább, és egy domboldalon lila jácintok illatos fürtjeire talált, amelyek még szintén bimbóban várakoztak. Pötyi rájuk lehelt egy kis melegséget, és egy mély lila pöttyel gazdagodott, miközben a jácintok kinyíltak, és édes illatuk betöltötte a levegőt. Hat pötty! Fehér, sárga, kék, piros, narancs, lila! Pötyi szinte ragyogott. De érezte, hogy valami még hiányzik. Visszatért a liget közepére, ahol egy öreg tölgyfa állt. A fa alatt apró, rózsaszín bimbók rejtőztek a fűben. Odarepült, és a leggyengédebb rózsaszínre gondolt. És igen! Egy utolsó, bájos rózsaszín pötty jelent meg a szárnyán! Hét gyönyörű, színes pötty díszítette Pötyi hátát! A kis bogárka még sosem volt ilyen boldog. Körbenézett, és a liget szinte újjászületett. Zöldellt a fű, színes virágok pompáztak mindenfelé, méhek és pillangók dongtak és repkedtek vidáman. A természet ébredése csodálatos volt!

Eközben az ovisok Éva nénivel újra kimentek a szabadba. Most már nem kellett keresniük a tavasz jeleit, mert azok mindenütt ott voltak! A Napocska melegen sütött, a madarak daloltak, és a levegő tele volt virágillattal. “Gyerekek, ez csodálatos!” – lelkendezett Éva néni. “Látjátok, megérkezett a tavasz! Ünnepeljük meg egy kis piknikkel!” Le terítettek egy kockás plédet a virágos rét közepére, és előkerültek a finom szendvicsek, a gyümölcsök és a kakaó. Az ovisok kacagva szaladgáltak a színes virágok között, pillangókat kergettek, és gyönyörködtek a természet szépségében. Később Éva néni színes papírokat és ollót vett elő. “Készítsünk katicabogarakat!” – javasolta. Az ovisok lelkesen vágták ki a piros köröket, festettek rá fekete pöttyöket, és ragasztották össze a saját kis bogaraikat.

Ahogy ott ültek a pléden, és alkottak, Pötyi, a hétpöttyös katica, leszállt a közelükbe egy fűszálra. Már nem félt az ovisoktól. Látta az örömüket, a vidámságukat, és tudta, hogy ebben neki is része volt. Lili észrevette őt. “Nézzétek! Itt van megint a katica! És… és most már vannak pöttyei! Milyen gyönyörű!” – suttogta áhítattal. Bence és Anna is odanéztek. Valóban, ott ült a kis bogárka, hátán hét ragyogó, színes pöttyel. Pötyi lassan, bizalommal odarepült, és leszállt Lili kinyújtott ujjára. Az ovisok elcsendesedtek, és csodálattal nézték a kis vendéget. “Köszönjük, kicsi katica,” mondta halkan Anna. “Te hoztad el nekünk a tavasz színeit.” Pötyi boldogan megborzongatta a csápjait. Éva néni elmosolyodott. “Látjátok, gyerekek, mennyi csoda van a természetben? Ha szeretnétek még többet látni és tanulni az erdő és a rét élővilágáról, a virágokról és az állatokról, elmehetnénk majd egy kirándulásra egy igazi erdei iskolába. Tudtátok, hogy például a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban is vannak ilyen szuper programok gyerekeknek? Ott még több titkot fedezhetünk fel.” A gyerekek lelkesen bólogattak. Pötyi pedig, miután még egy pillanatig élvezte Lili ujjának melegét, felrepült, és boldogan körözött egyet az ünneplő ovisok felett, mielőtt eltűnt volna a ragyogó tavaszi napsütésben. Tudta már, hogy az ő hét pöttye nemcsak őt teszi széppé, hanem a világot is.