A Vándorló Palota Bolondos Lakói – Vidám Rövid Mese

Bemutató:
Egy rejtélyes vándorló palota kószál a világban, amelynek minden lakója bolondosabb a másiknál. A mókás kalandok során hőseink olyan furcsaságokkal találkoznak, hogy még a legnagyobb fantázia is megirigyelné. Vajon mit rejteget a vándorló palota, és kik azok a kacagtató lakók, akik benne élnek?

A palota, ami nem maradt egy helyben

Valahol egy csöndes kis falucska mellett, ahol a pipacsok a szélben táncoltak, egyszer csak egy különös látvány bukkant fel a horizonton. Egy hatalmas, méltóságteljes palota sétált – igen, jól hallottátok – sétált, méghozzá két vaskos lábán. Úgy dübörgött, hogy a föld majdnem remegni kezdett, és a falu összes lakója ijedten rohant ki a háza elé.

– Már megint itt van! – kiáltotta a molnár, Miksa bácsi, aki azonnal felismerte a palotát.
– De hát ez egy ház! Hogyan sétálhat egy ház?! – kérdezte tátott szájjal Panka, a falusi mézeskalácsárus kislány.

A vándorló palota úgy festett, mintha egyszerre tíz kastélyt raktak volna egymásra. Tornyai ferdén meredeztek az ég felé, ablakai ide-oda kacsintgattak, az ajtaja pedig időnként magától kinyílt és becsapódott, mintha éppen ásítana vagy nevetne. A falak között hol harangszó, hol vidám nevetés hallatszott.

De ami a legfurcsább volt, hogy mindig mozgott. Egyetlen napig sem maradt egy helyben. A palota lábai hatalmas kövekből voltak, bokáját mohás indák tekerték körül, és minden lépésnél nyikorogtak a rozsdás, láthatatlan fogaskerekek.

– Ki lakik ebben a szörnyű kastélyban? – kérdezte a falu bolondja, Balambér, aki mindig valami furcsaságra bukkant.

A kérdésre senki sem tudott válaszolni, mert senki sem merészkedett még a közelébe. A palota csak jött és ment, megállt egy-egy faluban, aztán egyszer csak újra útnak indult. De most valami más történt: a palota megállt a falu közepén, és nem mozdult tovább.

Ekkor valami történt. Az ajtó lassan nyikorgott, majd kitárult. És azon a hatalmas, díszes kapun kilépett egy apró, gömbölyded alak. Ez az alak nem volt más, mint Pösze Pali, a palota gondnoka, aki a világ leghóbortosabb kisembere volt.

– Jó napot kívánok! – sipította Pali, miközben hatalmas, színes kalapját meglengette. – Kérem szépen, ne ijedjenek meg! A Vándorló Palota csak pihenni jött.

– Pihenni? Egy ház? – kérdezte nevetve Panka, aki lassan felocsúdott a döbbenetből.

– Nem is ház! Palota! És nem egyszerű palota, hanem Vándorló Palota – húzta ki magát Pösze Pali, aki ekkorától még fontosabbnak tűnt. – Engedjék meg, hogy bemutassam a lakóit!

Bolondos lakók a palotában

A palota ajtaja újra feltárult, és Pösze Pali intett, hogy kövessék. Panka és néhány bátor falubeli, köztük Balambér, óvatosan belépett a palotába. Ami odabent fogadta őket, attól még a legbátrabbak is elakadtak a lélegzetükben.

– Nahát, itt minden a feje tetején áll! – kiáltott fel Balambér, amikor meglátta, hogy a plafonon hinták lógtak, az ablakokon pedig nem kilátni, hanem belátni lehetett a világ másik felére.

– Üdvözlöm a kedves látogatókat! – szólt egy hang, és a sarokból egy repülő kandalló suhant elő. Igen, egy kandalló, amelyen a tűz nem felfelé, hanem oldalra lobogott.

A kandallóból kilépett egy hosszú szakállú, lila ruhás varázsló, aki vidáman nevetett. – Én vagyok Brambóc, a palota fővarázslója! Nem kell félni tőlem, csak akkor bűvészkedem, ha valaki kétszer tüsszent.

– Tüsszenteni? – kérdezte Panka.

– Pontosan! – felelte Brambóc, miközben meglengette a varázspálcáját, amitől a levegőben színes buborékok kezdtek pattogni. – Egy kis nevetés és varázslat mindenkinek jár!

– És ki lakik még itt? – kíváncsiskodott Balambér.

Ekkor az egyik ajtó hirtelen kinyílt, és kiviharzott rajta Pufók Piri, a palota szakácsnője, aki úgy gurult, mint egy óriási gombóc. A kezében egy hatalmas merőkanál volt, amiből rózsaszín füst szállt fel.

– Elnézést, varázslevest főzök! Ki kér egy kicsit? – kérdezte Piri, és már töltötte is a gőzölgő, illatos levest.

Balambér beleszagolt, majd elmosolyodott. – Ez finomnak tűnik!

A palota egyre különösebb és viccesebb lakói bukkantak elő. A fiókokból apró táncoló zoknik, a falakból pedig nevető festmények kandikáltak ki. Volt itt egy csetlő-botló futárrobot, aki mindig rossz címre vitt csomagokat, és egy beszélő lépcső, amely vicceket mesélt minden lépésnél.

– Nahát, itt minden bolondos! – nevetett Panka, és a többiek is vidáman kacagtak.

Pösze Pali büszkén kihúzta magát. – Hát igen! A Vándorló Palota lakói nem szokványosak, de mind jó szívvel várják a vendégeket.

A gyerekek ekkor már alig bírták visszafogni a kíváncsiságukat. Vajon milyen titkokat rejt még ez a bolondos palota?

A Palota Titkos Szobája

Ahogy Panka, Balambér és a többiek tovább fedezték fel a bolondos palotát, egy nyikorgó ajtó hirtelen lassan kinyílt előttük. Az ajtó mögött félhomály uralkodott, és valami különleges csillogott a sötétben.

– Az ott mi? – kérdezte Panka izgatottan, miközben közelebb lépett.

– Állj meg! – kiáltott Pösze Pali, miközben az apró lábain sietve eléjük penderült. – Ez a Titkos Szoba! Ide csak különleges vendégek léphetnek be.

Balambér nagyot nevetett, majd csípőre tett kézzel kérdezte: – Miért, mi vagyunk különlegesek?

Pösze Pali szemüvege mögött a szeme huncutul csillant. – Hát persze, hogy azok vagytok! Csak aki hisz a varázslatban és a nevetés erejében, az léphet be a Titkos Szobába. Ti pedig nevetgéltetek eleget ahhoz, hogy a palota ezt észrevegye!

– A palota… észreveszi? – kérdezte csodálkozva Panka.

– Hát persze! Ez nem akármilyen palota, hanem élő, gondolkodó épület – felelte Pösze Pali büszkén. – Na, gyertek, ne féljetek!

A gyerekek és a falubeliek kíváncsian beléptek a szobába. Odabent valami elképesztő látvány tárult eléjük. A mennyezetről csillagok lógtak, amelyek fénye úgy világított, mintha az éjszakai égboltot zárták volna a szobába. A falakon térképek voltak, amelyek maguktól mozogtak, és különféle tájakat mutattak: sivatagokat, erdőket, hófödte hegyeket és tengerpartokat.

– Ezek a palota útjai! – mondta Pösze Pali büszkén. – Minden térkép azt mutatja, merre jártunk eddig. A Vándorló Palota sosem áll meg igazán, mert mindig új helyeket keres, ahol szükség van egy kis nevetésre.

Panka odalépett az egyik térképhez, amelyen egy óriási erdő jelent meg. Az erdő fái között apró, világító lények repkedtek, és a térkép mintha halkan duruzsolt volna.

– Ez gyönyörű! Mi ez a hely? – kérdezte ámulva a kislány.

– Az a Nevető Erdő – felelte Brambóc, aki időközben csatlakozott hozzájuk, és varázspálcájával rámutatott a térképre. – Ott a fák nevetnek, a levelek suttognak, és aki ott jár, annak minden bánata elszáll. Talán a következő útja a palotának éppen oda vezet!

– És miért utaztok folyton? Miért nem maradtok egy helyben? – kérdezte Balambér, aki még mindig nem értette a palota különös természetét.

Pösze Pali komoly arccal felelt: – Mert mindig van valahol valaki, akinek szüksége van egy mosolyra, egy kis varázslatra. A Vándorló Palota célja, hogy elvigye a nevetést a világ minden sarkába.

Panka ekkor elmosolyodott, és izgatottan kérdezte: – Akkor… akkor eljöhetünk veletek?

– Ti? Velünk? – Pösze Pali szemei hatalmasra nyíltak, majd huncut mosoly jelent meg az arcán. – Nos, ez attól függ! Ki tudjátok állni a palota próbáit?

– Próbák? – kérdezte egyszerre Panka és Balambér.

– Bizony, bizony! Mert aki a palotával akar utazni, annak bizonyítania kell, hogy elég bátor, elég kíváncsi, és elég… bolondos! – kuncogott Pösze Pali, majd csettintett egyet, és a Titkos Szoba padlóján hirtelen egy hatalmas, színes ajtó jelent meg.

A gyerekek egymásra néztek, szívük izgatottan vert. Mi várhat rájuk ezen az ajtón túl?

– Nos, készen álltok? – kérdezte Pösze Pali titokzatosan.

– Készen! – felelte Panka határozottan, Balambér pedig egy bátor mosollyal bólintott.

A színes ajtó lassan kinyílt, és a gyerekek újabb kaland elé néztek…

A Bolondos Próbák

A színes ajtó kitárult, és egy különös, varázslatos világ tárult Panka, Balambér és a többiek szeme elé. A padló szivárvány színű volt, a falak pedig mintha folyékony festékből készültek volna, amelyek lassan csordogáltak lefelé, de valamiért sosem értek a földig.

– Itt bizony bármi megtörténhet! – jelentette ki Pösze Pali, és csettintett egyet a kis ujjaival. – Most következnek a bolondos próbák!

– Miféle próbák? – kérdezte Balambér, miközben félve körbekémlelt.

– Három próba, amely bebizonyítja, hogy elég bátrak, elég vidámak és elég furfangosak vagytok ahhoz, hogy a palotával utazzatok – magyarázta Pösze Pali. – Csak akkor indulhatunk tovább, ha mindhármat kiálljátok.

Panka bólintott, és előrelépett. – Mi készen állunk!

– Helyes! – mondta Pali, majd a tér közepére lépett. – Akkor lássuk az első próbát: A Nevető Tükör Szobáját!

A Nevető Tükör Szobája

A gyerekek hirtelen egy hatalmas, tükörrel teli szobában találták magukat. A tükrök mindenféle alakúak voltak: kerekek, szögletesek, hosszúkásak, és mindegyikük mást mutatott. Ahogy Panka belenézett az egyikbe, saját magát látta, de a feje akkora volt, mint egy óriási lufi. A másikban pedig a lábai úgy néztek ki, mintha spagettiből lennének.

Balambér közben egy tükör elé állt, és döbbenten nézte, hogy a haja minden egyes másodpercben más színűre változott: először piros lett, aztán zöld, majd csíkos, mint egy zebra.

– Hahaha, ez tényleg bolondos! – kacagott Balambér.

– Csak egyetlen módon lehet kijutni innen! – szólt Pösze Pali. – Nevetni kell! Minél jobban nevettek, annál gyorsabban eltűnnek a tükrök.

Panka először csak kuncogott, de ahogy meglátta Balambért, akinek az orra lassan trombitává változott, már nem bírta visszatartani a nevetést.

– Nézzetek rá! Balambér orra trombita lett! – kacagott, és a nevetése átragadt a többiekre is.

A falusiak, akik eddig bátortalanul álltak a tükrök között, szintén hahotázni kezdtek. Minél jobban kacagtak, a tükrök egyesével eltűntek, míg végül az egész szoba tiszta lett.

– Ügyesek vagytok! – tapsolt Pösze Pali. – Az első próbát sikeresen kiálltátok.

A Lebegő Lépcső Próbája

A tükörszoba helyett hirtelen egy spirál alakú, lebegő lépcsősor jelent meg előttük. A lépcsőfokok olyan magasan lebegtek a semmiben, hogy a gyerekek csak kapkodták a fejüket.

– A második próba: a Lebegő Lépcső Próbája! – jelentette ki Pösze Pali. – Itt nem szabad megijedni, és végig kell jutni a lépcsőn anélkül, hogy lepottyannátok. De vigyázzatok! A lépcső szereti a tréfát!

– Miféle tréfát? – kérdezte Balambér gyanakodva.

Abban a pillanatban Panka megpróbált az első lépcsőfokra lépni, ám a lépcső hirtelen megugrott alatta, mintha élne. Panka ijedten kapta el Balambér kezét, aki nevetve próbált egyensúlyozni.

– Hát ez igazán bolondos lépcső! – kiáltotta Balambér.

A lépcső időnként elmozdult, néha forogni kezdett, vagy épp eltűnt a gyerekek lába alól, de Panka és Balambér nem adták fel. Együtt, kézen fogva, óvatosan, de mosolyogva léptek egyiket a másik után.

– Csak ne féljetek! – mondta Panka. – Ha nevetünk, biztosan sikerül!

A lépcső, mintha megszelídült volna, lassan abbahagyta a tréfálkozást, és a gyerekek végre elérték a tetejét. Ott várt rájuk Pösze Pali, aki elégedetten tapsolt.

– Bravó! Két próbát már kiálltatok.

 

A Mókás Találós Kérdések

A harmadik próba helyszíne egy hatalmas, kerek szoba volt, amely tele volt színes párnákkal és puha szőnyegekkel. A szoba közepén pedig Brambóc, a varázsló várta őket.

– Az utolsó próba következik! – mondta Brambóc mosolyogva. – Ez pedig a Mókás Találós Kérdések Próbája. Három találós kérdést kell megfejtenetek. Ha mindegyikre jó választ adtok, a próba sikeres lesz!

– Jöhetnek a kérdések! – mondta Panka bátran.

Brambóc varázspálcájával egyet suhintott, és a levegőben megjelent az első kérdés:

– Mi az, ami minden nap eljön, de sosem marad egy helyben?

– Ez könnyű! – kiáltotta Balambér. – A nap! Minden reggel felkel, és estére eltűnik.

– Helyes válasz! – mondta Brambóc, és a pálcájával újra suhintott. – Íme, a második kérdés: Mi az, ami kicsi és fehér, de ha esik, nagy lesz és hideg?

– Hópehely! – kiáltotta Panka.

– Úgy van! – nevetett Brambóc. – És most jön a legnehezebb kérdés: Mi az, ami láthatatlan, mégis körülvesz minket, és életben tart?

Panka és Balambér összenéztek, majd egyszerre vágták rá: – A levegő!

– Tökéletes! – tapsolt Brambóc. – Kiálltátok a harmadik próbát is.

A gyerekek és a falubeliek ujjongva örültek. Pösze Pali büszkén lépett eléjük.

– Gratulálok, barátaim! Kiálltátok mindhárom próbát, így most már méltó társai vagytok a Vándorló Palotának.

Panka és Balambér izgatottan néztek egymásra. Vajon merre viszi őket a palota legközelebb?

 

A Vándorló Palota Új Útja

A próbák sikeres teljesítése után a Vándorló Palota lakói hatalmas ünnepséget rendeztek. Pufók Piri üstjéből mennyei illatú, színváltós varázssütemények kerültek elő, amelyeknek minden falatja más ízű volt: hol málnás, hol csokis, hol pedig egy kis pukkanó cukorka robbant szét az ember szájában. A palota táncoló zoknijai vidáman ropták a parkettán, miközben Brambóc varázsló buborékokat eregetett a levegőbe, amelyek nevető hangokat hallattak, amikor kipukkantak.

Pösze Pali egy kis emelvényre állt, és büszkén köszöntötte az új „vándorokat”.

– Panka, Balambér és ti, bátor falubeliek, örömmel jelentem be, hogy mától a Vándorló Palota hivatalos utazótársai vagytok! Kalandjaink során együtt visszük el a nevetést és a varázslatot a világ minden szegletébe!

A gyerekek izgatottan tapsoltak, a falubeliek pedig nagy örömmel kortyolgatták Pufók Piri csillámló málnaszörpjét. De egyszer csak a padló enyhén megmozdult, és egy halk dübörgés rázta meg a palotát.

– Mi történik? – kérdezte Panka, miközben izgatottan kapaszkodott a legközelebbi oszlopba.

– Indulunk! – kiáltotta Pösze Pali, miközben az arca fülig ért. – A palota úgy döntött, ideje továbbmenni. Egy új hely hív minket!

A palota ablakai hirtelen szélesre tárultak, és a falakon lévő térképek mozogni kezdtek. A falak lassan eltűntek, mintha egy hatalmas festmény részévé váltak volna. Panka és Balambér odarohantak az ablakhoz, és elállt a lélegzetük: a palota alatt a föld lassan távolodott, miközben lábuk alatt a falvak, erdők és dombok suhantak el.

– A palota… repül? – kérdezte Balambér döbbenten.

– De még mennyire! – kuncogott Brambóc, aki egy óriási varázsernyőt lengetett a kezében, mintha ő irányítaná a palotát. – Nézzetek csak előre!

A horizonton egy hatalmas, fénylő erdő bukkant fel, amelynek fái világítottak, mint a csillagok. A levelek aranyszínben ragyogtak, a lombok közül pedig gyönyörű dallamok szálltak fel.

– Ez a Nevető Erdő! – kiáltott fel Panka boldogan. – Pont ez az, amit a térképen láttunk!

Pösze Pali bólintott, és nagyot sóhajtott. – Bizony. Az erdő már régóta szomorú, mert az ott lakó tündérek elfelejtettek nevetni. Nekünk kell megtanítanunk őket újra örülni!

– Mi segítünk! – mondta határozottan Panka, és Balambér is bólogatott.

A palota lassan ereszkedni kezdett, míg végül megállt a Nevető Erdő szélén. Ahogy a kapu kitárult, egy csapat kicsi, áttetsző, világító tündér repült eléjük. De a tündérek arca szomorú volt, a szárnyaik pedig bágyadtan lógtak.

– Kik vagytok ti? – kérdezte az egyik tündér, akinek a neve Csillagvirág volt.

– Mi vagyunk a Vándorló Palota lakói! – jelentette ki büszkén Pösze Pali. – Azért jöttünk, hogy elhozzuk a nevetést hozzátok.

A tündérek hitetlenkedve néztek rájuk.

– A nevetést? De hát az lehetetlen! Itt már senki sem tud nevetni. A fák is szomorúak, és a dalok is elhallgattak.

Brambóc varázsló előrelépett, és vidáman megpörgette a pálcáját. – Akkor ideje elkezdeni a varázslatot!

A palota minden lakója munkához látott. Pufók Piri süteményeket sütött, amelyekből szikrázó örömbuborékok szálltak fel. A táncoló zoknik körbetáncolták a tündéreket, és mókás lépéseikkel még a legkomorabb tündért is megmosolyogtatták. Brambóc varázsbuborékokat eregetett, amelyek csiklandozták a tündérek orrát, míg végül halk kuncogások törtek elő.

Panka és Balambér pedig tündérmeséket mondtak, amiket a palotában hallottak, és annyira mulatságosak voltak, hogy az egész erdő lassan nevetésbe borult. A fák lombjai susogva kacagtak, a tündérek szárnyai újra fényesen ragyogtak, és a dallamok visszatértek az erdőbe.

Csillagvirág könnyes szemmel nézett Pankára.

– Köszönjük! Visszahoztátok a nevetést. Azt hittük, örökre elveszett!

Pösze Pali elégedetten bólintott.

– Ez a Vándorló Palota varázsa! Mindig ott jelenik meg, ahol szükség van rá.

Ahogy a nap lassan lenyugodott, a palota lakói és az erdő tündérei együtt ünnepeltek. Panka és Balambér szíve megtelt boldogsággal, és tudták, hogy ez még csak a kezdet.

Másnap reggel a palota újra útnak indult, a tündérek integettek, és a Vándorló Palota lassan eltűnt a horizonton.

– Vajon hová megyünk legközelebb? – kérdezte Panka, miközben az ablakon kinézett.

– Ahol szükség van ránk! – felelte Pösze Pali mosolyogva.

És így folytatódott a Vándorló Palota és bolondos lakóinak soha véget nem érő kalandja, amelynek célja mindig ugyanaz volt: elhozni a nevetést oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Ha ti is szerettek mesékben utazni, nézzetek körül itt: Gyerekmesék gyűjteménye, és találjatok rá a következő varázslatos történetre