Első Fejezet: A Felfedezés a Poros Padláson

Az Ősz Utcai Általános Iskola éppen olyan volt, mint a legtöbb iskola: tágas udvarral, vidám gyerekzsivajjal teli folyosókkal és persze tantermekkel, ahol a betűk és számok világa várt a kíváncsi diákokra. Lili, Bence, Peti és Zsófi, a négy elválaszthatatlan barát, az első osztályba jártak, és minden napjuk egy új kaland volt. Lili volt a csapat motorja, mindig tele ötletekkel és merészséggel. Bence volt az álmodozó, aki csodálatos történeteket tudott kitalálni. Peti, a műszaki zseni, bármit megszerelt vagy kitalált, hogyan működik, Zsófi pedig a művészlélek volt, aki gyönyörűen rajzolt és festett.

Egy szürke, borongós délután, amikor az eső kopogott az ablakon, és a tanítás utáni szakkör is elmaradt, a gyerekek egy kicsit unatkoztak. A könyvtár már bezárt, az udvaron pedig tócsák gyűltek.
– Mit csináljunk? – kérdezte Lili körbenézve a többieken, akik a folyosó egyik ablakmélyedésében kuporogtak.
– Kitalálhatnánk egy új történetet! – csillant fel Bence szeme. – Mondjuk egy olyat, amiben mi vagyunk a főszereplők, és egy elrejtett kincset keresünk!
– De hol keressünk kincset? – sóhajtott Peti. – Itt az iskolában már minden zugot ismerünk.
– Nem is igaz! – vágta rá Lili hirtelen ötlettől vezérelve. – Emlékeztek a régi lépcsőre a tornaterem mögött? Azt mondják, az a padlásra vezet! És a padlásra soha senki nem megy fel!
A padlás! A szó szinte varázserővel bírt. Mindannyian hallottak már róla suttogni a felsősöktől. Titokzatos, poros helynek képzelték, tele elfeledett dolgokkal.
– De hát az zárva van, nem? – kérdezte Zsófi egy kicsit félve, de a szeme csillogott a kíváncsiságtól.
– Majd meglátjuk! – kacsintott Lili, és már indult is a tornaterem felé. A többiek, egy pillanatnyi habozás után, követték.

A tornaterem mögötti folyosó végén valóban ott volt egy keskeny, kopott ajtó, és mögötte egy meredek, pókhálós lépcsősor. Az ajtó, csodák csodájára, nem volt kulcsra zárva, csak egy egyszerű retesz tartotta. Peti ügyesen elhúzta, és az ajtó nyikorogva kitárult. A lépcső tetejéről dohos, poros levegő áramlott lefelé.
– Hú, de izgalmas! – suttogta Bence. – Olyan, mintha egy régi kalandfilmbe csöppentünk volna. Talán itt kezdődik a mi saját filmünk története!
Óvatosan, libasorban elindultak felfelé. A padlás hatalmas volt és félhomályos. A tetőablakokon beszűrődő gyenge fényben óriási pókhálók csillogtak, mint elvarázsolt függönyök. Régi padok, törött székek, poros térképek, kitömött madarak és megsárgult könyvek hevertek mindenfelé. A levegőben évtizedek pora szállt.
– Ez fantasztikus! – lelkendezett Zsófi. – Mennyi kincs! Annyi mindent lehetne itt rajzolni!
Miközben óvatosan lépkedtek a gerendák között, Peti szeme megakadt egy sarokban álló, ponyvával letakart tárgyon. Kíváncsian félrehúzta a ponyvát, és egy furcsa, háromlábú szerkezet bukkant elő, rajta egy dobozszerű készülékkel.
– Mi ez? – kérdezte Lili.
Peti közelebb hajolt. – Ez… ez egy régi filmfelvevő kamera! És nézzétek! – mutatott egy kopott fadobozra a kamera mellett. – Tele van filmtekercsekkel! Igazi, régi film!
A gyerekek ámulattal vették körül a leletet. Egy valódi filmkamera! És hozzá való film! Bencének azonnal beindult a fantáziája.
– Képzeljétek el! Csinálhatnánk egy saját filmet! Egy igazi, moziban vetíthető filmet! Itt a padláson! Ez lenne a mi titkos filmstúdiónk!
– De hát ez biztosan nem működik már – ingatta a fejét Peti, bár a szeme csillogott az izgalomtól. Azonnal elkezdte vizsgálgatni a kamerát, tekergette a karjait, nyomogatta a gombjait. – Bár… talán egy kis olajjal és egy alapos tisztítással… Lehet, hogy életre lehetne kelteni ezt a régi filmcsodát.
Lili felkapott egy filmtekercset. – Milyen lehetett az a film, amit erre vettek fel? Talán egy régi iskolai ünnepség, vagy egy színdarab? Vagy egy titkos üzenet a múltból?
– Akárhogy is, most a miénk! – jelentette ki Bence diadalmasan. – Készítsünk egy olyan filmet, amilyet még senki sem látott! Egy igazi, padláson játszódó kalandfilmet! A címe lehetne: A padlás elveszett kincse! Vagy: Négy gyerek és egy varázslatos film!
A gondolat, hogy saját filmet készíthetnek, teljesen lázba hozta őket. Elképzelték, ahogy ők a főszereplők, ahogy izgalmas jeleneteket vesznek fel, és ahogy a végén az egész iskola az ő filmjüket nézi. Ez nem csak egy egyszerű játék lenne, hanem egy valódi, maradandó alkotás. Egy film, ami megörökíti a barátságukat és a közös kalandjukat. A poros padlás hirtelen a világ legizgalmasabb helyévé vált, egy valódi filmes műhellyé, ahol bármilyen történet életre kelhet a filmvásznon, vagyis inkább a filmtekercsen. Az elkövetkező napok tervei már körvonalazódtak a fejükben: fel kell újítani a kamerát, forgatókönyvet kell írni, és el kell kezdeni a filmforgatást! Az ő saját, különleges filmjük forgatását.

Ahogy a régi filmes szakemberek mondanák: “Forogjon a film!” – és ők készen álltak, hogy belevágjanak életük első, nagy filmes kalandjába. A padlás titkai vártak rájuk, és a régi filmkamera készen állt, hogy megörökítse mindazt, amit ez a bátor kis filmes stáb alkotni fog. Az első filmkockák hamarosan megszületnek.

Második Fejezet: Az Első Filmkockák és a Varázslat Kezdete

A következő napokban a négy barát minden szabad percét a padláson töltötte. Az első és legfontosabb feladat a filmkamera működésbe hozása volt. Peti igazi szakértőnek bizonyult. Óvatosan szétszedte a kamera egyes részeit, megtisztogatta a poros lencséket, megolajozta a berozsdásodott fogaskerekeket. Zsófi finom ecsettel távolította el a port a legapróbb résekből is. Lili és Bence pedig régi könyvekből próbáltak utánanézni, hogyan is működnek ezek a régi filmes masinák. Szerencsére az iskola könyvtárosa, a kedves Edit néni, talált nekik egy régi könyvet a filmkészítés hőskoráról, amiben rengeteg hasznos ábra és leírás volt. Ez a könyv lett a “forgatókönyvük” a kamera megjavításához. Úgy érezték magukat, mint a régi idők filmes úttörői, akik minden akadályt legyőzve valami újat és csodálatosat alkotnak.

Két délutánnyi megfeszített munka után a kamera végre készen állt. Peti büszkén helyezett be egyet a talált filmtekercsek közül. A tekercs még bontatlan volt, teljesen üres, várta, hogy képekkel töltsék meg.
– És most? – kérdezte Lili izgatottan. – Mit vegyünk fel? Mi legyen az első filmünk témája?
Bence, aki napok óta ezen törte a fejét, azonnal rávágta:
– Legyen egy dzsungelkaland! Képzeljétek el, ahogy itt a padláson egy sűrű, áthatolhatatlan dzsungelt varázsolunk, és mi vagyunk a bátor felfedezők, akik egy elveszett templomot keresnek! A film címe lehetne: “A Padlás Dzsungelének Titka”.
Az ötlet mindenkinek tetszett. Zsófi máris elkezdte tervezgetni a díszleteket. Régi, zöldes színű lepedőkből és takarókból liánokat és bokrokat lehetne készíteni. Néhány elfeledett gimnasztikai szerből pedig fatörzseket és sziklákat imitálhatnának. Lili gyorsan kiosztotta a szerepeket: ő lesz a rettenthetetlen expedícióvezető, Bence a tudós, aki megfejti a régi térképeket, Peti a technikus, aki a filmfelvételt irányítja és minden veszélyes helyzetből kimenti a csapatot, Zsófi pedig a természetfotós, aki megörökíti a dzsungel csodáit – és persze a film látványtervezője is egyben.

Másnap délután nekiláttak a “díszletépítésnek”. A padlás egyik sarkát teljesen átalakították. Zöld lepedőket aggattak a gerendákra, régi tornaszőnyegekből buckákat formáltak, néhány poros művirágot pedig egzotikus növényként helyeztek el. Zsófi krétával fatörzseket és indákat rajzolt a padlóra. Meglepően jól nézett ki a rögtönzött dzsungelük. Olyan volt, mintha egy színházi előadásra készülnének, csak éppen itt a végeredmény egy film lesz.
– Fantasztikus! – lelkendezett Bence. – Ez jobb, mint bármelyik hollywoodi film díszlete! Készen állsz a felvételre, Peti?
Peti bólintott, miközben a kamerát állítgatta a háromlábú állványon. – Azt hiszem, minden rendben. Próbafelvétel indul! Lili, te gyere a képbe! Adj elő valami nagyon filmeset!
Lili nagy levegőt vett, megigazította a képzeletbeli kalapját, és elindult a “dzsungel” felé.
– Figyelem! Felvétel! – kiáltotta Peti, és elindította a kamerát. A szerkezet halk, kattogó hangot adott ki, ahogy a filmtekercs forogni kezdett benne.
Lili óvatosan lépkedett a “liánok” között, kutató pillantásokat vetve körbe, mintha valóban egy ismeretlen őserdőben járna. Bence egy régi térképet utánzó papírlappal a kezében követte, Zsófi pedig egy játéktávcsővel kémlelte a “fák” lombkoronáját.
Ahogy Peti a kamera keresőjébe nézett, valami furcsát vett észre. A zöld lepedők mintha sokkal élénkebb színűek lettek volna. A poros levegő helyett mintha párás, meleg szellő legyintette volna meg az arcát. A távolból halk, madárcsicsergéshez és majomkiáltásokhoz hasonló hangokat vélt hallani. Megrázta a fejét. Biztosan csak a képzelete játszik vele, annyira beleélte magát a filmkészítésbe.
Néhány percig forgattak, majd Peti leállította a kamerát.
– Ez az! Megvan az első jelenetünk! – kiáltotta diadalmasan. – Remélem, jó lett a film!
– Nézzük meg! – sürgette Lili. De aztán eszébe jutott. – Ja, hát ezt elő kell hívni, nem? Nem olyan, mint a telefonos film, amit azonnal vissza lehet nézni.
Peti bizonytalanul vakargatta a fejét. – Hát igen, elvileg. De ez a kamera… olyan furcsa. Mintha… mintha nem is lenne benne igazi film. Vagyis van, de…
Miközben beszélt, a kamera lencséje hirtelen halványan felizzott, és egy képet vetített a szemközti falra. Nem volt éles, inkább csak egy sejtelmes, vibráló árnykép, de tisztán ki lehetett venni Lilit, ahogy a “dzsungelben” lépked. És a háttér… a háttér nem a poros padlás volt, hanem egy valódi, buja növényzettel teli őserdő! A levelek szinte mozogtak a falon, és a hangok, amiket Peti korábban hallani vélt, most tisztán és érthetően szóltak a vetített képből. Halk madárdal, távoli vízesés zúgása, és valami mély, morgó hang.
A gyerekek tátott szájjal bámulták a jelenetet.
– Ez… ez hihetetlen! – suttogta Zsófi. – Olyan, mintha a mi filmünk életre kelt volna!
– De hát… hogy lehetséges ez? – dadogta Bence. – Ez a kamera… varázslatos! Nem csak felveszi a dolgokat, hanem… meg is változtatja őket! Vagy minket repít el a film világába!
Lili odalépett a falhoz, és megpróbálta megérinteni a vetített képet. Az ujjai a hideg téglafalhoz értek, de egy pillanatra úgy érezte, mintha puha leveleket simított volna végig.
– Azt hiszem – mondta lassan, miközben a többiekre nézett, akiknek az arcán egyszerre látszott döbbenet és határtalan izgalom –, hogy ez a filmes kaland sokkal nagyobb lesz, mint gondoltuk. Ez nem csak egy egyszerű filmforgatás. Ez… ez maga a csoda! A mi saját, varázslatos filmünk most kezdődik igazán!
Az első filmkockák nem csak egy történetet rögzítettek, hanem egy kaput nyitottak egy másik világba. A padlás pora és a régi tárgyak helyett most a lehetőségek végtelen tárháza állt előttük. A régi filmkamera nem csak egy eszköz volt a kezükben, hanem egy varázspálca, amivel valóra válthatták legmerészebb álmaikat. A kérdés már csak az volt, merre viszi őket a következő filmtekercs.

Harmadik Fejezet: Kaland a Film Dzsungelében

A felismerés, hogy a kamera varázserővel bír, teljesen új dimenziót adott a filmes tervüknek. Már nem csak arról volt szó, hogy eljátszanak egy történetet, hanem arról, hogy valóban átélhetik azt. A padlás, ami eddig a titkos filmstúdiójuk volt, mostantól egy átjáróvá vált a képzelet világába. Az első döbbenet után Lili, Bence, Peti és Zsófi izgatottan kuporogtak a kamera körül, és a további lépéseket tervezték.
– Ha ez a kamera tényleg ilyen varázslatos – kezdte Bence csillogó szemmel –, akkor a dzsungeles filmünk sokkal valóságosabb lehet, mint gondoltuk! Nem csak lepedőkből és rajzokból fog állni a díszlet!
– Képzeljétek el, ahogy igazi liánokon lengünk, és beszélő papagájokkal találkozunk! – lelkendezett Zsófi, miközben már skiccelte is a füzetébe a lehetséges jeleneteket. – Ez lesz minden idők legjobb kalandfilmje!
– De óvatosnak kell lennünk – intette őket Peti. – Ha a kamera ilyen erővel bír, ki tudja, milyen veszélyek várhatnak ránk egy igazi, varázslattal életre keltett dzsungelben. Ez nem egy hétköznapi filmforgatás. Felelősséggel kell használnunk ezt a filmes varázslatot.
Lili egyetértett. – Igazad van, Peti. Meg kell terveznünk minden lépést. De a kaland akkor is kaland! És mi egy bátor filmes csapat vagyunk, nem igaz?
Ezzel a lelkesedéssel fogtak neki a “valódi” dzsungelfilm előkészületeinek. Bence tovább finomította a forgatókönyvet, ami most már sokkal merészebb jeleneteket tartalmazott. Zsófi színesebb jelmezeket tervezett nekik régi ruhadarabokból, amiket a padláson találtak – mintha csak egy profi film jelmeztervezője lenne. Peti pedig újra átnézte a kamerát, biztos akart lenni benne, hogy minden rendben működik, és hogy tudják majd irányítani a filmes mágiát. Úgy döntöttek, hogy a következő forgatási napon megpróbálnak beljebb merészkedni a varázslatos dzsungelbe, amit a kamera teremt.

Amikor eljött a délután, és újra a padláson voltak, a levegő szinte vibrált az izgalomtól. Peti beállította a kamerát, célba véve a korábban berendezett “dzsungelsarkot”.
– Mindenki készen áll? – kérdezte, a kezét a kamera indítógombján tartva. – Ne feledjétek, bármi megtörténhet, amikor elindul a filmfelvétel! Maradjunk együtt, és vigyázzunk egymásra!
Lili, Bence és Zsófi bólintottak. Mély levegőt vettek.
– Felvétel! – kiáltotta Peti, és a kamera újra halk kattogásba kezdett.
Azonnal érezni lehetett a változást. A poros padlás levegője kitisztult, és párás, trópusi meleg töltötte be a teret. A zöld lepedők valódi, susogó levelekké változtak, a padlóra rajzolt fatörzsek hatalmas, égig érő fákká nőttek, amiknek lombkoronája szinte eltakarta a padlás mennyezetét. A távolból vízesés zúgása hallatszott, és színes madarak röppentek el a fejük fölött. A levegőt egzotikus virágok illata járta át. Olyan volt, mintha egyenesen az Amazonas mélyére csöppentek volna. Ez már nem csak egy film díszlete volt, ez maga a valóság – vagy legalábbis egy nagyon élethű, varázslatos film valósága.
– Hűha! – ámult el Bence. – Ez… ez elképesztő! Jobb, mint bármelyik 3D-s film!
Lili elővette a Zsófi által készített, színes falevelekből font “dzsungelkalapját”. – Nos, filmes felfedezők, induljunk! Keressük meg azt az elveszett templomot! A filmünknek szüksége van egy jó kis kincskeresésre!
Óvatosan elindultak a sűrű aljnövényzetben. A talaj puha és nedves volt a lábuk alatt. Hatalmas páfrányok és ismeretlen, tarka virágok nőttek mindenfelé. Zsófi előkapta a rajzfüzetét, és gyorsan vázlatokat készített a csodálatos növényekről, mintha egy igazi dokumentumfilmet forgatnának a dzsungel élővilágáról.
Hamarosan egy csapat játékos majom bukkant fel a fák ágai között. Kíváncsian figyelték a gyerekeket, majd elkezdtek utánuk ugrándozni, vidám hangokat hallatva. Egyikük leereszkedett, és elcsent egy darabot Bence kezéből a “térképből”, ami valójában egy régi újságpapír volt.
– Hé, add vissza! Az a filmünk fontos kelléke! – kiáltotta Bence nevetve, és kergetőzni kezdett a fürge majommal. Végül, egy kis gyümölcsért cserébe, visszakapta a “térképet”. Ez a jelenet biztosan jól mutat majd a filmben.
Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a varázsdzsungelben, egy széles, hömpölygő folyóhoz értek. A túlparton, a fák között, mintha kőfalak körvonalai sejlettek volna fel – talán az elveszett templom?
– Hogyan jutunk át? – kérdezte Zsófi aggódva. – Nincs híd, és a víz túl gyorsnak tűnik.
– Itt jön a filmes leleményesség! – csapott a tenyerébe Lili. – Keressünk valamit, amiből tutajt építhetünk! Vagy talán egy hatalmas lián átér a túlpartra? A mi filmünkben nincsenek lehetetlen helyzetek!
Peti, a technikus, alaposan körülnézett. – Nézzétek! Ott az a kidőlt fatörzs! Ha óvatosan átgurítjuk a folyó egy keskenyebb részéhez, talán hídként használhatjuk! Ez egy klasszikus filmes megoldás lenne!
Összefogással, nagy nehezen sikerült a nehéz fatörzset a megfelelő helyre irányítaniuk. Óvatosan, egyensúlyozva keltek át a rögtönzött hídon. A víz alatt színes halak úszkáltak, a levegőben pedig hatalmas, pillangószárnyú rovarok keringtek. Mindez annyira valóságos volt, hogy szinte elfelejtették, hogy egy filmforgatás közepén vannak.
A túlparton valóban egy omladozó, mohával borított kőépítmény állt – az elveszett templom! Bejárata sötéten ásított.
– Itt van! Megtaláltuk! – suttogta Bence izgatottan. – A filmünk csúcspontja következik!
Ahogy beléptek a templom hűvös félhomályába, egy újabb meglepetés érte őket. A falakon különös, fénylő ábrák voltak, és a terem közepén egy kőoltáron egy apró, csillogó tárgy hevert. Egy aranynak tűnő, napkorongot formázó medál.
– A kincs! – kiáltott fel Lili. – Ez lesz a filmünk főszereplője, a varázslatos napkorong!
Óvatosan felemelte a medált. Ahogy a kezébe vette, a templom falain lévő ábrák még erősebben kezdtek fényleni, és kellemes, meleg fény árasztotta el a helyiséget. Úgy tűnt, a “kincs” megtalálásával teljesítették a film küldetését.
Peti, aki mindvégig rögzítette az eseményeket a kamerával, elégedetten bólintott. – Azt hiszem, ez a jelenet tökéletes lett. A dzsungelkaland filmünk ezzel a képsorral csodásan fog zárulni.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a templom és a dzsungel lassan halványodni kezdett körülöttük. A buja növényzet helyét újra átvették a poros padlás tárgyai, a madárdal elhalkult, és a meleg, párás levegő helyett ismét a padlás megszokott, dohos illata terjengett. A varázslat, amit a filmkamera teremtett, lassan eloszlott. Csak a kezükben tartott, csillogó napkorong-medál – ami most már inkább egy ügyesen megmunkált sárgaréz darabnak tűnt, amit talán egy régi jelmezhez használtak – emlékeztetett a hihetetlen kalandra.
– Sikerült! – ujjongott Zsófi. – Lezajlott az első igazi filmes forgatási napunk a varázskamerával!
Fáradtan, de boldogan ültek le a padlás közepén. A dzsungelkaland minden várakozásukat felülmúlta. Ez a film nem csak egy történet volt, amit eljátszottak, hanem egy valódi élmény, amit soha nem fognak elfelejteni. És tudták, hogy ez még csak a kezdet. A filmkamera és a padlás még rengeteg kalandot tartogatott a számukra. A következő filmjük talán egy teljesen más világba repíti majd őket.

Negyedik Fejezet: Csillagközi Filmforgatás

A dzsungelkaland sikere után a gyerekek napokig az élmény hatása alatt voltak. Mindenütt a varázslatos filmről és a következő lehetséges forgatási helyszínekről beszélgettek. Bence fantáziája pedig megállíthatatlanul szárnyalt.
– Mi lenne – vetette fel egy délután, miközben a padláson ülve a varázskamerát csodálták –, ha a következő filmünk nem a Földön játszódna? Hanem… az űrben! Egy igazi űrkalandos sci-fi film!
Az ötlet azonnal elnyerte Lili, Peti és Zsófi tetszését. Az űr! A csillagok! Idegen bolygók! Ez még a dzsungelnél is izgalmasabbnak hangzott.
– Képzeljétek el, ahogy egy űrhajóban utazunk a galaxisok között! – lelkendezett Lili. – Én leszek a bátor űrhajóskapitány! A film címe pedig: “Csillagközi Utazók a Padlásról”!
– Én megtervezhetem az űrhajónkat és a szkafandereket! – csapott a tenyerébe Zsófi, és máris előkapta a rajzfüzetét. – Használhatnánk ezüstszínű anyagokat, és sok villogó lámpát! Mint egy igazi, menő sci-fi filmben!
Peti, a technikus, elgondolkodott. – Az űr megjelenítése a filmvásznon, vagyis a mi esetünkben a varázskamera által, biztosan nagy kihívás lesz. De ha a dzsungelt ilyen élethűen meg tudta teremteni, akkor az űr sem foghat ki rajta! Csak jó “díszleteket” kell biztosítanunk a film mágiájához.
Nekiláttak hát az újabb film produkció előkészületeinek. Zsófi tervei alapján régi kartondobozokból megépítették az “űrhajójuk” pilótafülkéjét. Teleaggatták régi, színes kapcsolókkal és gombokkal, amiket Peti talált egy kiselejtezett elektronikai dobozban. A padlás egyik sötétebb zugát választották az űrjelenetekhez. Fekete lepedőkkel takarták le a falakat, és Zsófi apró, csillogó papírdarabkákat szórt szét, amik a távoli csillagokat imitálták. Néhány régi biciklilámpából pedig pulzáló jelzőfényeket készítettek az “űrhajó” külsejére. Ez a film sokkal több technikai trükköt igényelt, mint az előző.

Amikor minden készen állt a “csillagközi filmforgatásra”, a gyerekek elfoglalták helyüket a kartonűrhajóban. Lili a “kapitányi székben” ült, Bence mellette, mint másodpilóta és navigátor, Zsófi pedig a “megfigyelőablaknál” helyezkedett el, hogy lerajzolhassa az univerzum csodáit. Peti beállította a kamerát, és egy pillanatra mindannyian visszatartották a lélegzetüket.
– Figyelem, filmes űrhajósok! Indul a visszaszámlálás! Három… kettő… egy… Felvétel! – kiáltotta Peti, és a kamera halk zümmögéssel életre kelt.
A változás ezúttal is szinte azonnali volt, de egészen más, mint a dzsungelben. A padlás falai eltűntek, és helyüket a végtelen, bársonyos feketeség vette át, amit milliónyi fénylő csillag pettyezett. Távoli galaxisok spirálkarjai örvénylettek körülöttük, és színes ködök úsztak el lassan az “űrhajó” ablakai előtt. A kartondoboz pilótafülke valódi, csúcstechnológiás irányítóközponttá változott, a kapcsolók és gombok sejtelmesen világítottak. Halk, futurisztikus zene szólt a semmiből, mintha egy híres filmzene lenne. A súlytalanság érzése kerítette hatalmába őket.
– Ez… ez hihetetlen! – suttogta Lili ámulattal. – Tényleg az űrben vagyunk! Nézzétek azokat a csillagokat! Ez a film minden eddigi képzeletet felülmúl!
Bence az “irányítópultra” mutatott. – Kapitány, egy ismeretlen bolygó közeledik! Szerintem le kellene szállnunk és felfedeznünk! Tökéletes helyszín lenne a filmünk következő jelenetéhez!
A kamera követte az utasításaikat, és az “űrhajó” egy vöröses színű, kráterekkel tarkított bolygó felé vette az irányt. Hamarosan “leszálltak” egy sima, porral borított fennsíkon. Amikor “kinyitották az űrhajó ajtaját” (ami valójában a kartondoboz egyik oldala volt), a padlás padlóját finom, vörös por borította, és a levegő ritka volt és hűvös. Zsófi által készített, alufóliával bevont “szkafandereikben” kiléptek a felszínre.
– Olyan, mintha a Holdon járnánk! Vagy a Marson! – ujjongott Zsófi, és ugrálni kezdett a furcsa, könnyed gravitációban. – Ezt le kell rajzolnom a filmünk képes forgatókönyvéhez!
Miközben felfedezték a különös bolygót, és “kőzetmintákat” gyűjtöttek (amik valójában a padlásról összeszedett kavicsok voltak), egy furcsa, csipogó hangra lettek figyelmesek. Nem messze tőlük egy kis, gömbölyű, fémből készült lény bukkant elő egy kráter mögül. Két nagy, kíváncsi szeme volt, és apró kerekeken gurult. Nem tűnt ellenségesnek.
– Egy földönkívüli! – suttogta Bence izgatottan. – Ez nem volt benne a forgatókönyvben! Micsoda fordulat a filmünkben!
A kis lény odagurult hozzájuk, és barátságosan csipogni kezdett, miközben apró fényeket villogtatott. Úgy tűnt, kommunikálni próbál. Zsófi, aki mindig is szeretett volna idegenekkel találkozni, leguggolt hozzá.
– Szia! Mi a Földről jöttünk. Egy filmet forgatunk. Te ki vagy?

A lény egy sorozat csipogással és villogással válaszolt, majd egy vékony fénysugarat vetített a porba, amiből egyszerű ábrák rajzolódtak ki: egy csillag, egy másik, nagyobb lény könnyes szemmel, és egy törött alkatrész.
Peti, aki értett a gépek nyelvén, megfejtette az üzenetet. – Azt hiszem, segítségre van szüksége. A barátja, vagy talán a “filmrendezője” bajban van, és egy fontos alkatrészük elromlott. Talán mi segíthetünk neki megjavítani, és cserébe ő is szerepelhetne a mi filmünkben?
Ez újabb váratlan fordulatot hozott a filmforgatásba. A gyerekek úgy döntöttek, segítenek a kis idegennek. Követték őt egy közeli barlangba, ahol egy nagyobb, de barátságos külsejű, szomorú szemű lényt találtak, aki egy furcsa, repülő csészealjhoz hasonló szerkezet mellett gubbasztott. Az idegen elmagyarázta (gesztusokkal és Zsófi rajzaival, amit a kis lény “diktált” neki), hogy az ő “filmjük” egy fontos jelenetének felvételéhez szükségük lenne erre a gépre, de az elromlott.
Peti, a csapat ezermestere, nekilátott a javításnak. A kis idegen mutatta, mit kell csinálni, és Peti a padláson talált drótokból és alkatrészekből ügyesen megjavította a szerkezetet. Az idegenek öröme határtalan volt. Hálájuk jeléül megmutattak a gyerekeknek néhány csodálatos helyet a bolygón, amiket beépíthettek a saját filmjükbe, és még egy rövid jelenetben is szerepeltek, mint barátságos galaktikus utazók. Ez a közös filmkészítés igazi intergalaktikus együttműködéssé vált.
Amikor eljött a búcsú ideje, a kis idegenek megígérték, hogy ha egyszer a Föld felé járnak, megnézik majd a gyerekek elkészült filmjét.
A varázskamera lassan újra visszahozta őket a padlás valóságába. A csillagok eltűntek, a vörös por felszívódott, és újra a megszokott környezetükben találták magukat. De a kezükben ott volt egy furcsa, sima, fémes kődarab – egy “emlék” a vörös bolygóról, és a szívükben a csillagközi barátság melege. Ez a filmjük nem csak egy űrkaland volt, hanem egy történet a segítségről, a felfedezés öröméről és a váratlan barátságokról, amik még a legtávolabbi galaxisokban is megszülethetnek. A filmes kalandjuk egyre izgalmasabbá vált.

Ötödik Fejezet: A Nagy Vetítés és a Padlás Titka

Az űrkaland után a gyerekek úgy érezték, a filmkamera varázsa kifogyhatatlan. Már tervezték a következő filmet – talán egy lovagkort, vagy egy tengeri kalózos történetet –, amikor Peti észrevette, hogy a kamerához tartozó dobozban már csak egyetlen, utolsó tekercs érintetlen film maradt.
– Úgy tűnik, a filmes kalandunk lassan a végéhez közeledik – mondta egy kicsit szomorúan. – Ezzel az utolsó tekerccsel nagyon okosan kell bánnunk. Mi legyen a témája ennek a befejező filmnek?
Bence elgondolkodott. – Eddig mindig mi mentünk el kalandozni a film világába. Mi lenne, ha most a film jönne el hozzánk, ide a padlásra, de egy kicsit másképp? Csináljunk egy filmet magáról a padlásról, a titkairól, és arról, hogyan fedeztük fel mi ezt a csodálatos helyet és a varázskamerát! Egyfajta dokumentumfilm lenne, de persze tele varázslattal!
Az ötlet mindenkinek tetszett. Ez méltó befejezése lenne a filmes sorozatuknak. Elhatározták, hogy az utolsó filmjük egyfajta összegzése lesz minden eddigi kalandjuknak, és egyben tisztelgés a padlás és a varázskamera előtt.
Az utolsó filmforgatás napján különös izgalommal telve érkeztek a padlásra. Nem építettek külön díszletet, hiszen maga a padlás volt a főszereplő. Peti beállította a kamerát, és elkezdtek “forgatni”. Felidézték az első pillanatot, amikor rátaláltak a kamerára, az első döbbenetüket, amikor a dzsungel életre kelt, és az űrutazás csodáit. Miközben meséltek és játszották újra a kedvenc jeleneteiket (ezúttal a varázslat aktív beavatkozása nélkül, csak a saját fantáziájukra hagyatkozva), a kamera halkan kattogott.
Amikor az utolsó filmkocka is a helyére került, és Peti leállította a felvételt, a kamera lencséje utoljára még egyszer felizzott, és egy halvány, de meleg fénysugárral végigsimított a padláson, mintha elbúcsúzna. Aztán a fény kialudt, és a kamera végleg elcsendesedett. A varázslatnak vége szakadt.
A gyerekek egy kicsit szomorúak voltak, de ugyanakkor büszkék is. Három csodálatos filmet készítettek, három felejthetetlen kalandot éltek át. De mihez kezdjenek most az elkészült filmekkel? Hogyan mutassák meg őket másoknak, ha a varázslat már nem működik?
– Tudjátok mit? – csillant fel Lili szeme. – Ha a kamera már nem is vetíti le a varázslatos képeket, mi akkor is elmesélhetjük a történeteinket! Csináljunk egy igazi, nagyszabású “filmvetítést” az osztálytársainknak!
Az ötletet tett követte. A következő hetekben a négy barát lázasan készült a “Nagy Padlás Film Bemutatóra”. Mivel a varázsfilmeket nem tudták fizikailag levetíteni, úgy döntöttek, másképp keltik életre a kalandjaikat. Zsófi hatalmas rajzokat készített a dzsungelről, az űrről és a padlásról. Bence megírta a történetek narrációját. Lili és Peti pedig kellékeket és egyszerű jelmezeket készítettek. Elhatározták, hogy egyfajta élő, képeskönyv-előadás formájában mutatják be a filmjeiket.
Az osztályfőnökük, Kati néni, lelkesen támogatta az ötletet, és segített nekik megszervezni a bemutatót az iskola kis aulájában. Amikor eljött a nap, az egész osztály izgatottan várta a “filmvetítést”.

Lili, Bence, Peti és Zsófi felváltva mesélték el kalandjaikat, miközben Zsófi rajzai kivetítve jelentek meg a háttérben. Előadták a legizgalmasabb jeleneteket, utánozták a dzsungel hangjait, és bemutatták a “leleteiket” – a sárgaréz napkorongot és a fémes “űrkőzetet”. Az osztálytársak tátott szájjal hallgatták őket. Annyira átéléssel és lelkesedéssel meséltek, hogy szinte mindenki átélte velük a kalandokat. A nevetés és az ámulat hangjai töltötték be a termet. A bemutató végén hatalmas tapsot kaptak.
Bár a varázskamera már nem működött, a filmek szelleme tovább élt. A gyerekek rájöttek, hogy a legfontosabb varázslat nem is a kamerában rejlett, hanem a saját képzeletükben, a barátságukban és az együtt alkotás örömében. A padlás továbbra is a titkos helyük maradt, tele emlékekkel és újabb kalandok ígéretével, amiket már a saját fantáziájukkal fognak “leforgatni”. A filmes kalandjuk megtanította őket arra, hogy a legjobb filmek azok, amiket együtt élünk át, és amiknek a történetét a szívünkben őrizzük. A padlás titka pedig biztonságban volt náluk, mint a legdrágább filmkincs.