Lóra, az Arany Tündér – hercegnős mese gyerekeknek

1. fejezet A kristály eltűnése

Lóra hercegnő megdöbbenve áll az üres talapzat előtt

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, a Csillogó-hegyek lábánál feküdt egy gyönyörű kis királyság: Aranyrét. Ebben a birodalomban soha nem volt télen sem sötét, soha nem volt vihar sem félelmetes, mert a palota nagy termének közepén ott ragyogott a Varázskristály – egy hatalmas, tiszta drágakő, amelynek fénye beragyogta az egész birodalmat.

A Varázskristály nem volt akármilyen kincs. Nem aranyért vagy gazdagságért volt értékes, hanem mert benne élt Aranyrét minden jósága, melegje és vidámsága. Ahol fénye ért, ott virágzott a rét, ott nevettek a gyerekek, ott aludtak az emberek boldogan.

Aranyrét hercegnőjét Lórának hívták. Lóra nem olyan volt, mint a mesékben sokszor szokás: nem ült egész nap a toronyban, és nem várta, hogy valaki megmentse. Inkább szeretett fára mászni a palota kertjében, könyveket olvasni a nagy könyvtárban, és segíteni a szakácsnak a konyhán. Hosszú sötétbarna haja volt, smaragdzöld ruhája, és a szemében mindig ott csillogott valami: a kíváncsiság.

Egy hideg reggelen Lóra szokás szerint leszaladt a nagy terembe köszönni a kristálynak – mert igen, ő minden reggel köszönt neki, mint egy régi barátnak. Ám amikor belépett az ajtón, a szíve szinte megállt.

Az arany talapzat üres volt.

A kristály eltűnt.

Az udvar népe már ott tolongott döbbenten. Ágnes, az öreg udvarhölgy a száját fogta ijedtében. Vilmos lovag kardjához kapott, mintha valaki ellen kellene harcolnia, de hát nem volt ellen ki harcolni. A szakács, Bence bácsi, csak állt és bámult, a fakanál felejtve a kezében.

Az ablakon szürke, komor fény szüremlett be. Már az első délelőttön érezni lehetett: a birodalom halványodik. A virágok lehajtották fejüket. A madarak elhallgattak. Mintha az egész Aranyrét visszafojtotta volna a lélegzetét.

A király összehívta a tanácsot, a tanácsosok vitatkozni kezdtek, a lovagok lóra akartak szállni, de senki sem tudta, merre menjen. Lóra ott ült az asztal végén, hallgatta a zajt, és halkan gondolkodott. Aztán felállt.

A király, Lóra édesapja, aggódva nézett a lányára.

Senki sem tudott mit mondani erre. Mert Lórának igaza volt.

2. fejezet Lóra elindul

Lóra bátran lép be a varázslatos erdőbe

Lóra nem vitt magával sok mindent. Egy kis bőr hátizsákot pakolt: bele egy vékony köpenyt, egy kis kenyeret és sajtot, egy kulacs vizet, és a legelső könyvét, amelybe gyerekkorában az összes ismert varázskő nevét felírta. Ez utóbbit talán azért vitte, mert úgy érezte, ha a kristályról van szó, jó, ha van kéznél valami, amiből tanulhat.

Kezébe fogott egy kis sárgaréz lámpást – a palota kertészétől kérte kölcsön –, és alkonyatkor kilépett a kapun. Mögötte becsukódott a nehéz tölgyfa-kapu, előtte megnyílt a Suttogó Erdő.

A Suttogó Erdő azért kapta a nevét, mert az ágak között mindig fújt egy kis szél, és aki figyelmes volt, az mintha szavakat hallott volna belőle. Nem ijesztő szavakat – inkább olyanokat, mint amikor valaki halkan mesél a másik fülébe.

Lóra belépett az erdő első sorai közé, és megállt egy pillanatra. Mély levegőt vett. A fák óriásiak voltak, törzsük vastagabb, mint három felnőtt ember egymás mellett. Az ágaik között itt-ott ezüstös fénytörmelékek csillogtak – olyan volt, mint amikor hold süt a lombokra, csak éjjel volt, és a hold éppen el volt takarva a felhők mögött.

– Hova mehet a kristály? – gondolkodott hangosan, miközben az ösvényen haladt.

Az erdő mélyén, a népmesékről szóló könyvek szerint – amelyeket Lóra mind elolvasott –, az Árnyékmanók szeretnek élni. Az Árnyékmanók apró lények, akik a sötétséget kedvelik, és nagy vonzódást éreznek minden ragyogó, fénylő dolog iránt. Ha valaki elvette a Varázskristályt, gondolta Lóra, nagy valószínűséggel egy Árnyékmanó volt az.

De az Árnyékmanók barlangjai messze voltak, az erdő legsűrűbb részén túl. Egyedül odatalálni szinte lehetetlen. Lórának tudnia kellett, merre menjen.

A kis lámpás fénye a sötétben olyan volt, mint egy apró napocska. Lóra haladt, haladt, és közben figyelt. Figyelt a suttogásra, figyelt a levelek zörejére, figyelt a csendre, amely néha fontosabb volt, mint bármilyen hang. Szíve nem remegett – vagy ha remegett is, a határozott léptek erősebbek voltak a félelemnél.

Ez a varázslatos mese gyerekeknek éppen arról szól, hogyan lehet bátornak lenni akkor is, ha az ember nem tudja előre, mi vár rá. Lóra nem volt bátor azért, mert nem félt. Bátor volt, mert félt, de mégis ment.

3. fejezet A tündér és a bagoly

Lóra megismeri új barátait: Csilláng tündért és Bodó bagolyt

Az erdő közepén, egy óriási tölgyfa tövénél, Lóra valami aprót vett észre a fűben. Lehajolt. Ott feküdt egy tenyérnyi kis lény: ezüstös szárnyú, aranyszőke hajú, kékruhás tündér, aki nem mozgott.

A tündér kinyitotta a szemét. Kék volt a szeme, akár az ég egy tiszta tavaszi napon.

Csilláng szemei hirtelen felcsillantak.

Lóra szíve nagyot dobbant. Tehát Árnyékmanó volt, ahogy gondolta. De a Fekete-szikla messze volt, és az oda vezető ösvényt csak kevesen ismerték.

Ekkor fentről mély, bölcs hang szólalt meg:

Lóra felnézett. A tölgyfa odvában ott ült egy öreg, szürke-barna bagoly, arany szemével komolyan nézve le rájuk. A csőre felett apró, kerek szemüveg ült.

Lóra mosolygott. Valahogy úgy érezte, nem véletlenül hozta ide az útja. Az esti mesékben is mindig így van: a legjobb barátokat az ember éppen akkor találja meg, amikor a legjobban szüksége van rájuk.

Így indultak hárman: a hercegnő, a kis tündér és a bölcs bagoly. Bodó repült előre, megmutatta az utat a cserjések és sziklatömbök között. Csilláng fénye megvilágította a sötétebb részeket. Lóra pedig haladt, határozott léptekkel, smaragdzöld ruhájában, a kis lámpással a kezében.

Útközben Bodó sok mindent mesélt a Fekete-szikla lakójáról. Az Árnyékmanók – magyarázta a bagoly – nem igazán gonosz lények. Inkább magányosak. Szeretik a csillogó dolgokat, mert azok fényt visznek a sötét barlangjaikba. De ha az ember odamegy hozzájuk, és kedvesen szól hozzájuk, általában meglepően jól lehet velük beszélni.

Lóra ezt jól megjegyezte.

4. fejezet Az Árnyékmanó barlangja

Szemtől szemben az Árnyékmanóval

A Fekete-szikla az erdő legtávolabbi szélén emelkedett, ott, ahol a fák elvékonyodnak és a kövek átvesznek az uralmat. Nagy, szürke sziklatömbök meredeztek mindenfelé, és köztük apró sötét nyílások tátongtak – ezek voltak a barlangi bejáratok.

Bodó leszállt egy kőre, és bólintott a középső bejárat felé.

Csilláng szorosan megfogta Lóra nyakában a nyakláncát – ami persze nem volt nyaklánc, csak a ruha gallérja, de Csillángnak ez pont jó kapaszkodónak bizonyult. Lóra mély levegőt vett, és belépett a barlangba.

A barlang belülről nem volt olyan sötét, mint kívülről gondolná az ember. Azért nem, mert a sarokból vakító fehér fény sugárzott. Ott állt az Árnyékmanó, és szorosan a mellkasához szorította a Varázskristályt.

Az Árnyékmanó alacsony volt, köpcös, sötétszürke bőrű, hosszú ujjú, apró vörös szemű lény, rongyos fekete köpennyel. Amikor meglátta Lóráékat, elkerekedett a szeme, és még jobban magához szorította a kristályt.

Lóra megállt. Nem szaladt előre, nem kiabált, nem fenyegetőzött. Csak állt, és csendesen nézett az Árnyékmanóra. Aztán megszólalt – kedvesen, ahogy Bodó tanította.

Az Árnyékmanó pislogott. Nyilván nem erre számított.

Az Árnyékmanó egy darabig hallgatott. Aztán halkan, szinte szégyenkezve mondta:

Az Árnyékmanó lehajtotta a fejét. A vörös szemekben valami furcsa nedvesség csillogott – mintha sírni akarna, de rég elfelejtette volna, hogyan kell.

Csend lett a barlangban. Csilláng a vállán ülve Lóra fülébe suttogott:

Lóra lassan közelebb lépett. Nem fenyegetően – csak úgy, mint aki meg akarja érteni a másikat. Leült a barlang köveire, Szürkével szemben, és komolyan nézett rá.

Az Árnyékmanó tétovázott.

Lóra elgondolkodott. Aztán valami eszébe jutott, és felderült az arca.

Szürke szemei lassan kiszélesedtek. A vörös szín kicsit halványabb lett, és valami olyasmi jelent meg benne, amit talán reménynek lehetett nevezni.

Szürke hosszú másodpercekig gondolkodott. Aztán lassan, nagyon lassan kinyújtotta a hosszú ujjú kezét, és odaadta a Varázskristályt Lórának.

A kristály azonnal beragyogott a barlangot – sokkal erősebben, mint azelőtt. Mintha örült volna, hogy visszatérhet.

Lóra pedig odanyújtotta a szabad kezét Szürkének. Az Árnyékmanó döbbenten nézett rá – senki sem nyújtott még kezet neki soha. Aztán óvatosan, remegve beletette a maga kezét.

Ez az egyik legfontosabb tanulsága minden jó mesének: a barátság néha ott kezdődik, ahol a legkevésbé várod.

5. fejezet A fény visszatér

Lóra visszahozza a fényt Aranyrét birodalmának

Hajnalodott, mire Lóra, Csilláng és Bodó kiléptek a barlangból. A Varázskristály Lóra kezében ragyogott, és fénye lassan, de biztosan szétterjedt a Fekete-szikla körüli sötétségben is. Ahol a fény ért, ott az ágak között megjelentek az első rügyek – mintha az erdő egy szempillantás alatt emlékezne rá, hogy tavasz van.

Visszafelé az úton Csilláng végig az Árnyékmanóról beszélt.

A bagoly bölcsen bólintott.

Amikor Lóra visszaért a palotához, az egész udvar ott várt a kapu előtt. Ahogy megjelent a kristállyal a kezében, hatalmas ujjongás tört ki. Az öreg Ágnes sírva fakadt örömében, Vilmos lovag lelkesen integetett a kardjával, Bence bácsi szakács meg azt kiáltotta, hogy este ünnepi lakomát csap, ha kell, száz palacsintát süt egymaga.

A király elébük sietett. Látta a lányát – a kicsit poros, de ragyogó arcú, sötétbarna hajú Lórát –, és erősen megölelte.

A kristályt visszahelyezték az arany talapzatra. Ahogy lerakták, a ragyogás szinte robbant szét a teremből – beragyogta az egész palotát, ki az udvarra, ki a kertre, ki a városra, ki az egész birodalomra. A virágok percek alatt kinyíltak. A madarak dalra fakadtak. A gyerekek kiszaladtak az utcákra, és nevetve futottak egymás után.

Lóra felment a palota erkélyére, és lenézett a boldog birodalomra. Mellette Csilláng repkedett, előtte Bodó üldögélt. Az égen lassan felkelt a nap, és az arany-rózsaszín fény összekeveredett a kristály ragyogásával.

A hercegnő mosolygott. Tudta, hogy holnap és holnapután is lesznek feladatok, gondok, kihívások – mert ez van, ez az élet. De azt is tudta, hogy nem fél tőlük. Mert aki egyszer végigment a Suttogó Erdőn lámpással a kezében, az megtanult valamit, amit nem lehet könyvből megtanulni:

A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. Azt jelenti, hogy indulunk akkor is, ha félünk.

Ahogy más mesékben is olvashatjuk, a legszebb kalandok mindig azokat érik, akik nem várnak, hanem cselekszenek.

Lóra hercegnő pedig még sokáig élt, sok kalandot élt át, és minden hónapban egyszer elment a Fekete-sziklához, hogy mesét mondjon Szürkének. Az Árnyékmanó lassacskán megtanult nevetni, és a barlangja – bár kicsi és sziklás volt – egyre barátságosabbá vált.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak. 🌟