Időjárás Debrecenben – Bundás Bendegúz húsvéti kalandja

Minden gyerek tudja, hogy húsvét az egyik legszebb ünnep az évben – tele van színes tojásokkal, locsolkodással és tavaszi napsütéssel. De vajon mi történik akkor, ha az időjárás Debrecenben egyszer csak megbolondul, és a tavasz helyett jeges vihar érkezik? Ez a húsvéti mese gyerekeknek arról szól, hogy egy kis nyuszi hogyan vette fel a harcot a sötét felhőkkel, és hogyan mentette meg a húsvétot az egész város számára. Készüljetek fel – ez nem egy szokványos tavaszi kaland lesz!

1. fejezet – Bundás Bendegúz és a nagy megbízás

Bundás Bendegúz nem volt olyan nyuszi, mint a többi. Míg a barátai a Nagy Nyuszi-rét puha füvén ugrándoztak, addig ő mindig a domb tetejéről bámulta a láthatárt, és azt kérdezte magától: vajon mi lehet a hegyek mögött? Vajon milyen az erdő illata, ha nagy eső után süt ki a nap? Vajon igaz-e, hogy Debrecenben, abban a nagy, csodálatos városban, a húsvét előtt az egész piac kiszínezi magát piros, sárga és zöld tojásokkal?

Bendegúz termete kicsi volt a korához képest, de a füle annál hosszabb. Az egyik füle enyhén balra hajlott – mondták rá, hogy ezért kapta a Bundás nevet, mert a göndör, barna szőre és a félreálló füle valahogy mindig kócos hatást keltett, hiába fésülte meg magát naponta háromszor is. A szemei élénk zöldek voltak, és mindig valami kíváncsit, valami izgalmasat kerestek a világban.

A húsvét előtti héten érkezett a hír: a Nagy Nyuszi-Tanács összehívta az összes fiatal futárt. Bendegúz szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a meghívót – egy narancssárga boríték volt, rajta piros pecsét, amelybe egy tojás képe volt belenyomva. Ez csak egyet jelenthetett: valódi megbízatást kapott!

A tanácsterembe lépve Bendegúz megdöbbent. Az öreg Gubós mester, a Tanács főnöke, komoly arccal ült a kerek asztalnál. Mellette még négy idős nyuszi foglalt helyet, mindegyikük ráncait a sok-sok húsvéti kaland karcolhatta az arcukra. A terem közepén egy hatalmas térkép feküdt, rajta Debrecen városának ábrázolata.

– Bundás Bendegúz – kezdte Gubós mester mély, komoly hangon –, tudjuk, hogy te még soha nem teljesítettél önálló küldetést. De most nincs más lehetőségünk. Az összes tapasztalt futárunk már úton van más városokba – van, aki éppen most keres egy elveszett barátot, ahogy Tapsifüles is megtette egyszer. Debrecenbe egyedül te mehetsz. Húsvét csak három nap múlva van, és a festett tojásoknak ott kell lenniük, különben a debreceni gyerekek ünnep nélkül maradnak.

Bendegúz nyelt egyet. Debrecen! A nagy város! Oda kellett mennie – egyedül, a hátán egy kosárral, amelyben száztizenkét gyönyörűen festett húsvéti tojás lapult. Piros, kék, sárga, zöld és arany csíkos tojások, mindegyik kézzel festve, mindegyik egyedi. A Tanács hetekig dolgozott rajtuk.

– De mester – szólalt meg Bendegúz kissé remegő hangon –, hallottam, hogy az időjárás Debrecenben mostanában nagyon furcsa. Azt suttogják, hogy viharfelhők gyűltek össze, és...

– Igaz – bólintott Gubós mester komoran. – Az időjárás Debrecenben valóban megbolondult az elmúlt napokban. Senki nem tudja pontosan, miért. Hideg szelek fújnak délről, ahol ilyenkor már meleg szokott lenni. A nap napok óta nem látszott. Az esőt jégeső követte, a jégesőt meg vastag ködfelhő. Ez nem természetes tavaszi időjárás. Valami – vagy valaki – megzavarta a rendet.

Bendegúz érezte, hogy a fülei egyenesen felálltak. Valaki megzavarta a rendet? Ez már nem egyszerű futármunka volt – ez igazi kaland volt!

– Elvállalom – mondta, és maga is meglepődött, milyen határozottan csengett a saját hangja.

Gubós mester megkönnyebbülten sóhajtott, és átnyújtott egy kis bőrzacskót. – Ebben van három dolog, ami segíthet az úton. Egy iránytű, egy viaszosvászon-takaró – hogy a tojások ne ázzon el –, és egy kicsi, piros alma. Az alma nem varázsos, csak gondoltuk, útközben megéhezhetsz.

Bendegúz elfogadta a zacskót, és nevetett. Majd komolyan lett megint, és meghajtotta a fejét a Tanács előtt. – Három nap múlva a tojások Debrecenben lesznek. Ígérem.

Azzal felkapta a kosarat, kiigazította a hátán a pántokat, és elindult a kapu felé. A tanácsterem ajtajából még visszanézett egyszer. Gubós mester bólintott felé – egy lassú, komoly bólintás, amiben egyszerre volt bizalom és aggodalom. Bendegúz viszonozta a bólintást, majd kilépett a fénybe.

Az udvarban más fiatal nyuszik edzőfutást tartottak – ők azok voltak, akik még nem kaptak önálló megbízatást, és naponta készültek rá. Néhányan megálltak, és kíváncsian néztek Bendegúzra a teli kosárral. Egyikük – egy bézs színű, frufrus lány – odafutott hozzá. – Hova mégy? Egyedül?

– Debrecenbe – mondta Bendegúz.

A lány szemei kerekre nyíltak. – Debrecenbe? De hát az időjárás Debrecenben...!

– Tudom – mondta Bendegúz, és mosolygott. – Pont ezért megyek én.

A lány csodálkozva nézett utána, ahogy Bendegúz elindult az úton. Aztán visszament az edzőfutáshoz, de még sokáig gondolt arra a mosolyra. Az út Debrecenbe hosszú volt, az ég egyre sötétebb – de Bundás Bendegúz szíve tele volt elszántsággal. Ha az időjárás Debrecenben bajt hozott is, ő még annál nagyobb kitartást hozott magával.

Az első nap délelőttje gyorsan telt. A rét zöld volt és puha, a harmatos fű kellemes csiklandozást okozott a talpán. A madarak énekeltek, és Bendegúz fütyörészett velük. Szinte szinte azt hitte, hogy az aggodalmak alaptalanok, és Debrecenbe simán megérkezik még aznap este.

De aztán meglátta a horizontot.

Ott, ahol az ég az erdő felett kezdődött, vastag, sötét felhőtömb ült. Nem olyan szelíd szürke, mint egy esős tavaszi délután, hanem mélyfekete, szinte lila, mintha valaki hatalmas tintával öntötte volna fel az eget. A felhők mozogtak – lassan, nehézkesen, de mozogtak. Forogtak, és közepükből néha villanás cikázott ki.

Bendegúz megállt. Mélyet lélegzett. Megnézte az iránytűt – Debrecen pontosan arra volt, amerre a sötét felhők torlódtak.

– Rendben – suttogta magának –, akkor arrafelé megyek.

És megindult.

2. fejezet – Viharfelhők Debrecen felett

Ahogy Bendegúz közeledett Debrecen irányába, az időjárás Debrecenben egyre ijesztőbbé vált. Az első szélroham akkor érte, amikor átlépett a Nagy Tölgyes erdő határán. A szél nem simogatta, hanem lökte – erősen, hidegen, mintha jégből lett volna. A fák ágai csapkodtak, és a levelek – azok a néhány bátor tavaszi levélke, amelyek már ki mertek bújni – mind lerepültek a szélben.

– Hű – mondta Bendegúz, és erősebben fogta a kosár pántját. A viaszosvászon-takarót gondosan rábontotta a tojásokra. – Ez aztán a szél.

Az erdőn belül valamennyire csendesebb volt. A vastag törzsek felfogták a leghevesebb rohamokat, és Bendegúz egy darabig biztonságban haladhatott. De az ég egyre sötétebb lett. Délre járt az idő, mégis olyan volt, mintha alkonyodott volna. A fák közül kiszüremlő fény szürkés, tompa volt, nem olyan, amilyen tavasszal szokott lenni – nem az a derűs, aranyszínű napfény, ami a hóvirágokat és az ibolyákat csábítja elő.

Aztán megkezdődött az eső.

Először csak apró cseppek – szinte azt gondolta Bendegúz, hogy talán csak a szél ráz le vizet a levelekről. De hamarosan összefüggő záporba váltott, és a záporból rövid idő alatt jégeső lett. A kis jéggolyók kopogtak a viaszosvásznon, kopogtak a fákon, és bizony kopogtak Bendegúz fején is.

– Autsch! – kiáltott fel, és beugrott egy nagy tölgyfa gyökerei közé, ahol némi menedéket talált.

Onnan figyelte a vihart. Sosem látott még ilyet közelről. A jégeső szinte vízszintesen szállt a széllel, a fák nyögtek és hajladoztak, és az ég egy pillanatra akkora villanással világosodott meg, hogy Bendegúz becsukta a szemét. A mennydörgés fél másodperccel később jött – olyan mélyen, olyan hatalmasabban, hogy a föld is remegett alatta.

Bendegúz a kosárhoz bújt, és a szívét hallgatta, ahogy vadul dobogott. De aztán valami mást is hallott – valami furcsát, ami nem illett bele a vihar hangjába. Egy hangot. Egy sírást? Nem, nem sírás. Inkább – nevetés? Igen! Valaki nevetett odafent, a felhőkben! Mély, mormoló nevetés volt, mint amikor valaki egyedül kuncog magának valami titok felett.

– Ki van ott? – kiáltott fel Bendegúz, de a szél elvitte a hangját.

Senki nem válaszolt. A nevetés is elhalt, visszaolvadt a mennydörgésbe.

A jégeső lassan alábbhagyott, és sima esőre váltott. Bendegúz előmerészkedett a gyökerek alól, és folytatta az utat. A sár ragadt a talpán, a vizes fű csúszós volt, de ő nem torpant meg. Gondolt a debreceni gyerekekre, akik húsvét reggelén kimennek majd a kertbe, és keresik a színes tojásokat – és nem találnak semmit, mert a tojások még úton vannak, és ő, Bendegúz, feladta.

Nem. Ezt nem engedhette meg magának.

Az erdő sűrűjéből kilépve egy kisebb tisztásra ért. A tisztás közepén egy viskó állt – vagy inkább álldogált, mert az egyik fala annyira ferdére dőlt, hogy úgy nézett ki, mint aki éppen dönteni készül. A tetején egy furcsa szerkezet forgott: kis szélzászlók, apró mérőeszközök, és valami, ami egy gombóc fonálra emlékeztetett, de sokkal bonyolultabb volt.

A tisztást körbevette néhány öreg alma- és körtefacsemete, amelyek épp most próbáltak virágba borulni – de a rügyeik fáradtan, félig csukva lógtak. Mintha a vihar elszívta volna belőlük az erőt. Bendegúz megsimogatta az egyik ágat, és suttogta: – Majd rendbejön. Ígérem. Az ajtó résnyire nyitva volt, és abból fény szűrődött ki.

Bendegúz meghúzta az ajtón lógó kis kötelet – az csengett egyet, és bent valaki felkiáltott. – Egy pillanat! Éppen most mutat valami érdekeset a barométer!

Bendegúz várt. Majd kopogott.

– Mondtam, hogy egy pillanat! A légnyomás zuhant! Ez fantasztikus! Sosem láttam még ilyet! – jött bentről a hang, és valaki rohangált, amitől a viskó egész oldalán csörömpöltek a mérőeszközök.

Bendegúz megvárta, aztán benyitott.

A viskó belseje tele volt mindenféle furcsa szerkezettel. Falra szögelt térképek, üvegcsövek tele vízzel, kis mérlegek, és egy hatalmas, kerek dolog a sarokban, ami lassan forgott, és apró hangokat adott ki. A padlón egy egér szaladt éppen oda-vissza, és valamit jegyezgetett egy kis füzetbe. Szürke volt, kis szemüveget viselt, és a fülei hegyén apró csipeszek lógtak – valószínűleg azért, hogy ne legyenek útban.

A viskó falán egy nagy, kézzel festett felirat díszelgett: „AZ IDŐ NEM VÁR – DE ÉN VÁROK RÁ." Valahogy ez a mondat nagyon szimpatikus volt Bendegúznak. Az egér egyértelműen szenvedéllyel szerette a munkáját.

– Tessék? – nézett fel végre az egér, és meglátta Bendegúzt az ajtóban. – Ó! Egy nyuszi! Ritkán látok nyuszit errefelé. Különösen ilyen időben. Az időjárás Debrecen környékén jelenleg abszolút rendellenes, tudod? A meteorológusok szerint a tavaszi időjárás Magyarországon általában kiszámítható – de ez most egyáltalán nem az. Nézd csak! – és a falra szögelt legnagyobb térképre mutatott, amelyen sűrű vonalak kanyarogtak. – Ez itt egy mélypont. De nem normális mélypont. Ez mesterséges. Valaki – vagy valami – aktívan tartja fenn ezt a vihart.

Bendegúz belépett, és behúzta maga után az ajtót. – Én Bundás Bendegúz vagyok. Húsvéti tojásokat viszek Debrecenbe. Ki vagy te?

Az egér meghajolt, és kezet nyújtott – akkora mozdulattal, mintha legalább egy király fogadta volna. – Fuvola Frédi vagyok. Időjáráskutató, szélmérő, felhőtérképező és általában a világ legjobb meteorológusa ezen az oldalon az erdőnek. – Majd kissé halksabban hozzátette: – Vagyis az egyetlen meteorológusa.

Bendegúz mosolygott. Fuvola Frédi nyilvánvalóan különleges volt, de valahogy rögtön szimpatikus is.

3. fejezet – Fuvola Frédi, a szélkutató egér

Fuvola Frédi felrakott egy kis kályháját, és hamarosan két gőzölgő bögre kakaó állt az asztalon. Bendegúz körbejárta a viskót, és egyre inkább lenyűgözte, amit látott. Minden falfelületen térkép volt – némelyiken szélirány-nyilak, némelyiken felhőtömegek, némelyiken a hőmérséklet változásai.

– Ezeket mind te rajzoltad? – kérdezte Bendegúz csodálkozva.

– Minden reggel frissítem őket – mondta Frédi büszkén, és a szemüvegét igazította. – Öt éve figyelem az időjárást Debrecen körzetében. Az időjárás Debrecenben általában kiszámítható: tavasztól őszig kellemes, télen hideg, de nem szélsőséges. Most viszont... – elhallgatott, és a legnagyobb térkép elé állt, ahol ujjával végigkövette a vastag, sötét vonalat. – Most valami teljesen más van. Ez a vihar nem természetes. Pontosan három napja kezdődött. Három nappal ezelőtt este, pontosan napnyugtakor.

– Három napja – ismételte Bendegúz. – Ez éppen az lenne, amikor a Tanács megkapta az első híreket, hogy valami nem stimmel.

– Pontosan. – Frédi egy másik térképre mutatott, amin egyetlen nagy, örvénylő rajz volt. – A vihar középpontja nem Debrecen felett van. Kicsit távolabb – a Nagy-erdő szélén, ahol egykor egy régi mészkőhegy állt. Ott van egy barlang. Én sosem mertem odamenni.

– Miért nem? – kérdezte Bendegúz, bár sejtette a választ.

Frédi közelebb hajolt, és halkan, szinte suttogva mondta: – Mert abban a barlangban lakik a Felhőördög.

Frédi ezt olyan halkan mondta, hogy Bendegúz majd nem hallotta. Az egér egyébként sem volt valami hangos típus, de most kifejezetten suttogott, mintha attól félt volna, hogy a Felhőördög odafentről meghallhatja, ha hangosan kimondják a nevét.

Csend lett. Kint a szél megint felerősödött, és a viskó nyikorgott. Bendegúz a bögrét szorongatta.

– A Felhőördög – ismételte. – Hallottam róla. Nagymamám mesélte egyszer, réges-régen. Azt mondta, hogy olyan lény, aki a felhőkből van, és ha mérges, vihart kavar. De azt is mondta, hogy évtizedek óta nem hallott róla senki.

– Én sem hallottam – bólintott Frédi. – Amíg három napja nem kezdődött el ez az egész. Nézd, a nyomok egyértelműek. – Kivett egy kis füzetet, és felolvasta: – Első nap: rendellenes légnyomásesés a Nagy-erdő irányából. Második nap: a szélirány megfordult – ami fizikailag szinte lehetetlen ilyen rövid idő alatt. Harmadik nap: jégeső, ami az adott hőmérsékleten elméletileg nem képződhetne. Ezek nem természetes jelenségek. Valaki irányítja a vihart.

Bendegúz felállt. – Akkor oda kell mennünk. A barlanghoz.

Frédi pislogott. – Én... én csak kutató vagyok. Én nem megyek barlangokba. Én mérőeszközökkel dolgozom.

– Frédi – mondta Bendegúz, és ránézett az egérre –, te öt éve figyeled az időjárást Debrecenben. Most végre megtudhatsz valamit, amit még soha egyetlen meteorológus nem tudott meg: azt, hogy ki csinálja a vihart, és hogyan. Ez nem ér meg egy kis barlangozást?

Frédi hallgatott. Pislogott. Megigazította a szemüvegét. Aztán beleszúrt egy apró jelzőtűt a térképbe, a barlang helyére. – Vigyünk mérőeszközöket – mondta végül.

Bendegúz bólintott, és hagyta, hogy Frédi szurkáljon-pakoljon. Az egér közben megállás nélkül motyogott: légnyomás, szélirány, hőmérő-kalibráció. De Bendegúz látta, hogy a hangja megváltozott. Nem a félelem hangján motyogott – a lelkesedés hangján. Ez volt az igazi Frédi: egy kutató, aki rég kereste az egyetlen kérdést, amire a mérőeszközei nem tudtak válaszolni.

Vajon mi van ott, ahol a vihar kezdődik?

Bendegúz elmosolyodott. – Persze. Annyit, amennyit csak bírsz.

Negyed óra múlva már úton voltak. Frédi hátán egy kis hátizsák lógott, tele mérőeszközökkel, termométerekkel, és egy apró szélfogóval, amit maga tervezett. Bendegúz a tojáskosarát gondosan a hátán egyensúlyozta, és mellette lépkedett a kis egér, aki közben folyamatosan mért valamit.

– A szél most keletről fúj – jegyezte meg Frédi. – De öt perccel ezelőtt délről fújt. Ez rendkívül szabálytalan.

– Tudod, mi az, ami nem szabálytalan? – kérdezte Bendegúz.

– Mi?

– Az, hogy mi arrafelé tartunk. – És a sötét, örvénylő felhőtömb irányába mutatott, amelynek a közepe már látszott a fák felett.

Frédi megsimogatta a kis szélfogóját. – Igazad van. Menjünk.

Az erdő egyre sűrűbb lett. A fák koronája szinte összeért a fejük felett, és olyan sötét volt, mintha éjszaka lett volna – holott kora délután járt az idő. Bendegúz arra gondolt, milyen más az erdő este, amikor a csillagok pislognak a fák között – olyankor még a fáradt kis medvék is elalszanak a lombok alatt. De most nem este volt, és semmi sem aludt – minden éber volt és feszült. A talajon víz gyűlt össze a mélyedésekben, és néhol egészen mélyen kellett kerülniük a pocsolyákat. A szél ide már nem tudott erősen befújni, de annál hidegebb volt. A fák körüli levegő nedves és sűrű volt, mint egy hideg köd.

– Az időjárás Debrecen körzetében tavasz óta folyamatosan romlott – motyogta Frédi, miközben jegyezgetett. – De ilyen hideg még januárban sem volt idén. Ez rendkívül...

– Sssst! – intett Bendegúz, és megállt.

Előttük, a fák között, egy hatalmas szürke kőfal emelkedett. A kövek nedvesek és mohásak voltak, és a falból egy sötét nyílás tátongott – éppen akkora, hogy egy ember – vagy egy nagy, felhőből való lény – kényelmesen beférjen rajta. A nyílás körül a levegő remegett, mintha valami hő torzítaná – de nem meleg volt az, hanem valami egészen más, valami természetfeletti.

– Ez az – suttogta Frédi, és a mérőeszköze hirtelen vadul rezgeni kezdett. – A légnyomás itt háromszorosa a normálisnak. Ez... ez lehetetlen.

– Mégis itt van – mondta Bendegúz halkan. – Bemegyünk.

4. fejezet – A Felhőördög barlangja

A barlang szája előtt Bendegúz megállt, és mélyet lélegzett. A kő hideg volt és nedves, és a sziklafalból sötétség áradt – nem olyan sötétség, ami egyszerűen a fény hiányából fakad, hanem valami sűrűbb, valami nehezebb. Mintha a levegő maga is vastagabb lett volna ott, a nyílás körül.

Frédi a háta mögött megmérte a hőmérsékletet. – Hat fokkal hidegebb, mint öt méterrel arrébb – suttogta. – Ez fizikailag megmagyarázható lenne huzattal, de ekkora különbség öt méteren belül... ez rendkívüli. Az időjárás Debrecen környékén már önmagában rendkívüli volt, de ez még annál is...

– Frédi – szólt Bendegúz halkan.

– Igen?

– Most ne mérj. Csak gyere.

Frédi becsukta a füzetét. – Rendben.

Bendegúz sosem járt még barlangban. Sosem járt még barlangban. A Nagy Nyuszi-réten nem nagyon volt ilyen – ott minden nyílt és szabad volt, a szél szabadon fújt, a nap beragyogott mindenhova. Ez viszont teljesen más volt. A kőfalból hideg áramlott, és egy furcsa, nehéz, viharos illat terjengett – olyan, mint vihar előtt, amikor a levegő elektromotossá válik, csak sokkal erősebb.

– Frédi, készen vagy? – kérdezte suttogva.

Az egér a hátizsákját szorongatva bólintott, bár Bendegúz látta, hogy a lába remeg. – Készen. A mérőeszközök is készek. Ha te benne vagy, én is benne vagyok.

– Akkor menjünk.

A barlang szája mögött egy rövid, szűkebb folyosó nyílt, majd hirtelen kitágult egy óriási terembe. Bendegúz megállt, és csak nézett.

A terem akkora volt, mint egy egész stadion. A falak szürke kőből álltak, de a mennyezet – a mennyezet hiányzott. Helyette felhők gomolygtak odafent, sötét, örvénylő felhők, mintha az egész barlang teteje ki lett volna nyitva az égnek, és az ég viszont a barlangba ömlött volna be. Villanások cikáztak a felhőkben, és a dörgés mély, folyamatos morajlásként töltötte be a teret.

A terem közepén egy hatalmas, fekete kőszék állt. Trónra emlékeztetett – de nem egy szép, díszes trónra, hanem egy darabos, durva kőtömbre, amit az idő koptatott simává. A kőszéken valami ült.

A Felhőördög.

Bendegúz azt várta, hogy valami ijesztőt lát. Valami szörnyűt, fogas-karmos lényt, aki szemeit villogtatja, és rettenet sugárzik belőle. Ehelyett... egy nagy, szürke gömbölyű alakot látott, aki a kőszéken ül, és az ölében valamit forgat a kezében. Az ördög teste valóban felhőkből állt – legalábbis részben. Körvonalai nem élesek, hanem elmosódottak, és amint lélegzett, apró felhőfoszlányok lebegtek el tőle. Az arca emberi arcra emlékeztetett, de hatalmas volt, és szürke, és nagyon-nagyon fáradt kifejezésű.

A kezében valami apró dolgot tartott, és azt forgatta, forgatta, forgatta.

Bendegúz összeszedte a bátorságát, és előre lépett. Eszébe jutott egy régi mese, amit egyszer hallott egy kis rókáról, aki szintén egyedül vágott neki az ismeretlennek – ahogy a kis róka is megtanulta, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy az ember megy tovább a félelem ellenére. Bendegúz mélyet lélegzett. – Helló! – mondta, olyan erősen, ahogy csak tudta.

A Felhőördög felnézett. A szemei szürkék voltak, mint az ólmos téli ég, és először megdöbbentnek tűnt – nyilvánvalóan nem számított látogatóra. Aztán a szemöldöke összehúzódott, és a felhők odafent sötétebbek lettek.

– Ki meri zavarni a Felhőördögöt? – kérdezte, és a hangja mint a mennydörgés zengett végig a barlangon. Frédi vinnyogott egyet, és Bendegúz mögé bújt.

De Bendegúz nem lépett hátra. Érezte, hogy a szíve vadul ver, és a térde kicsit reszkete – de ez belülről nem látszott. Legalábbis remélte. – Én vagyok az. Bundás Bendegúz, húsvéti futár. Tojásokat viszek Debrecenbe. De az időjárás Debrecenben akkora vihart csinál, hogy nem tudok átmenni. Te csináltad ezt a vihart?

Csend. Aztán a Felhőördög – váratlanul – elfordult.

– Menj el – morogta, és közben elfordult, mintha nem akarta volna, hogy lássák az arcát. A hangja halkabb volt, mint várta Bendegúz. Nem düh volt benne, inkább valami más. Valami, ami egy kicsit a szomorúságra emlékeztetett – és Bendegúz pontosan tudta, mi az. Ismerte ezt az érzést. Minden kis nyuszi ismeri, aki valaha várta, hogy valaki észrevegye.

– Nem megyek el – mondta Bendegúz határozottan. – Mert ha nem kezeljük ezt a dolgot, a debreceni gyerekek húsvét nélkül maradnak. És az nem igazságos.

A Felhőördög megint felé fordult, és hosszan nézett rá. A felhők odafent lassan forogtak. Aztán valami megváltozott az arcán – valami megpuhult, valami megrepedt abban a kemény, szürke kifejezésben.

– Húsvét – ismételte halkan, és a hangja most már egyáltalán nem mennydörgött. Szinte emberi volt. – Húsvét. Igen. Tudom, mi az.

– Akkor tudod, hogy fontos – mondta Bendegúz. – Miért csinálod ezt a vihart?

A Felhőördög ismét a kezében lévő apró dologra nézett. Bendegúz most közelebb lépett, és meglátta, mi az: egy kis kő volt. Gömbölyű, szürke kő. Semmi különös. De a Felhőördög úgy tartotta, mintha a világ legféltettebb kincse lenne.

– Mert – kezdte a Felhőördög, aztán elhallgatott. Megint. Aztán lassan, nehezen, mint aki régóta nem beszélt senkivel: – Mert unalmas volt. Mert egyedül voltam. Mert... – és itt a hangja egészen elcsendesedett – mert minden évben látom, hogy lent az emberek ünnepelnek. Nevetnek. Keresik a színes tojásokat. Locsolkodnak. És én mindig csak itt ülök, és felhőket csinálok. Soha senki nem köszön fel. Soha senki nem hoz nekem semmit. Soha senki nem gondol arra, hogy a Felhőördögnek is lehetne húsvétja.

5. fejezet – A titok: miért lopta el a Felhőördög a tavaszt?

Bendegúz hallgatott. Csak állt ott, a nagy, sötét barlangban, és hallgatta a Felhőördög szavait. A szavak egyszerűek voltak, nem dühösek, nem fenyegetőek – csak szomorúak. Olyan egyszerűen szomorúak, hogy Bendegúz szíve megnyomódott tőlük.

Mögötte Frédi óvatosan előbújt, és a szemüvegén átnézve tanulmányozta a Felhőördögöt. Az egér egész életében adatokat gyűjtött az időjárásról Debrecen körzetében, de ilyen adatot még sosem jegyezhetett fel: a Felhőördög – a legendás, félelmetes, viharokat kavargató Felhőördög – magányos volt.

– Tehát – mondta Bendegúz óvatosan –, nem azért csináltad a vihart, mert mérges voltál valakire. Hanem azért, mert... figyelmet akartál?

A Felhőördög hatalmas szürke válla megvonaglott. Majd bólintott.

– Tudom, hogy rossz volt – mondta csöndesen. – De nem tudtam, mit csináljak másképp. Ha szép időt csinálok, senki nem veszi észre. Ha vihart csinálok, legalább tudják, hogy létezem. Legalább félnek tőlem. A félelem is valami. Jobb, mint a semmi.

– Nem – mondta Bendegúz, és a hangja meglepően határozott volt. – A félelem nem jobb a semminél. A félelem hideg és üres. Én tudom, mert az imént féltem is tőled, amikor bejöttem ide. De most nem félek. Most csak... szánlak. És azt akarom, hogy legyen neked is húsvétod.

A Felhőördög felnézett. A szürke szemei különösen néztek. Valami olyasmi volt bennük, amit Bendegúz nem várt: remény. Kicsi, bizonytalan, szinte félénk remény.

– Nekem? – kérdezte. – Nekem is... lehet húsvétom?

– Hát persze! – szólt közbe Frédi, és előlépett a sötétből. Megigazította a szemüvegét, és a legtudományosabb hangján folytatta: – A húsvét az egyik legősibb tavaszi ünnep, természeténél fogva inkluzív. A tavaszt ünnepli, az újjászületést, a közösséget. Nincs semmilyen szabály, ami szerint egy felhőlénynek ne lehessen húsvétja. Sőt! Ha jobban belegondolunk, a tavaszi eső nélkül nem lenne virág, nem lenne zöld rét, nem lenne mit ünnepelni. Tehát te – te kimondottan fontos szerepet játszol a húsvét előkészítésében!

A Felhőördög Frédire nézett, aztán Bendegúzra. – Az egér igaza van?

– Igen – mondta Bendegúz mosolyogva. – Igaza van. Nélküled nem lenne tavasz, és tavasz nélkül nem lenne húsvét. De most éppen gond van, mert a vihar, amit csináltál, túl nagy lett. Az időjárás Debrecenben annyira romlott, hogy a gyerekek nem tudnak kijönni az utcára. Nem lehet locsolkodni, nem lehet tojást keresni. Az ünnep elmaradt.

A Felhőördög arca megváltozott. Nem dühösen – inkább zavartan, bűntudatosan. – Nem akartam elrontani az ünnepet. Csak... csak szerettem volna, hogy valaki tudjon rólam.

– Mostantól tudunk rólad – mondta Bendegúz, és elindult a kőszék felé. Megállt a Felhőördög előtt, és lerakta a kosarát. Óvatosan, gondosan belemarta a kezét a viaszosvászon alá, és kivett belőle egy tojást. Nem akármilyent – a legszebb tojást, amelyet a Tanács festett: hófehér alapon kék és arany spirális, és a közepén egy apró, arany csillag.

– Ez a tiéd – mondta, és felnyújtotta a Felhőördögnek. Nem gondolt bele sokáig. Nem mérlegelte, hogy a Tanács mit szólna hozzá, ha tudná, hogy az egyik tojást nem Debrecenben osztotta szét, hanem egy barlangban adta oda egy Felhőördögnek. Nem mérlegelte, hogy ez beleférhet-e a küldetésébe. Csak érezte, hogy ez a helyes dolog. Néha az ember – vagy a nyuszi – nem mérlegelés alapján cselekszik, hanem a szíve alapján. És ez pontosan ilyen pillanat volt.

A nagy, szürke lény döbbenten nézte a tojást. A kezei – amelyek felhőkből és szélből voltak – óvatosan kinyúltak, és átvették. Megdöbbentően gyengéden fogta. Mintha attól félt volna, hogy eltöri.

– Ez... ez nekem van? – suttogta.

– Neked van – bólintott Bendegúz. – Boldog húsvétot, Felhőördög.

És ekkor valami csodálatos dolog történt.

A Felhőördög – a félelmetes, viharokat zúdító, az időjárást Debrecenben tönkretevő, magányos Felhőördög – sírni kezdett.

De nem szomorú sírás volt ez. Hanem az a fajta sírás, ami akkor jön, amikor valami olyat kapsz, amire nagyon régen vártál, és már szinte nem is merted remélni. A könnyei nem vizesek voltak – felhőfoszlányok hullottak le az arcáról, apró, gyöngy alakú felhőcseppek, amelyek a kő padlójára érve szétoszlottak.

– Köszönöm – mondta végül, és a hangja teljesen emberi volt. Nem mennydörgött, nem zengett – csak egyszerűen, csöndesen köszönte meg.

Frédi a szemüvege mögött pislogott. Sokáig. Az egér öt éve gyűjtött adatokat, öt éve mért és elemzett és számolt – de ilyesmit még soha nem látott. Nem a fizikai jelenséget értette félre. Hanem azt értette meg most, hogy az adatok mögött mindig van valaki. Valaki, aki él, aki érez, aki magányos vagy boldog vagy szomorú. Az adatok csak az árnyékok. Az igazi dolog mögöttük van.

Aztán elővett egy apró zsebkendőt, és megtörölte a szemét. – Azt jegyeztem fel eddig – mondta kissé rekedt hangon –, hogy a Felhőördög a rossz időjárás forrása Debrecenben. De most módosítom a feljegyzést. A Felhőördög – magányos lény, aki figyelemre vágyik, és ha kap belőle, a leggyönyörűbb tavasztól teszi az időt.

A Felhőördög felállt a kőszékről. Hatalmas volt – Bendegúz hirtelen átérezte, mekkora bátorságra volt szüksége, hogy egyáltalán odamenjen hozzá. Szürke, felhős körvonalai a mennyezetig értek, és amint mozgott, kis örvények keletkeztek körülötte.

– Rendbehozom – mondta, és felkapta a fejét. – Az időjárást Debrecenben. Rögtön.

6. fejezet – Húsvét Debrecenben, napsütésben

Ami ezután történt, azt Frédi sosem felejtette el, és minden mérőeszköze csütörtököt mondott tőle.

A Felhőördög a barlang közepére állt, kinyújtotta a két karját, és felfújta a tüdejét. Aztán – kilehelte. Mélyen, hosszan, teljesen. Az a lehelet nem szél volt – valami más. Valami meleg, és lágy, és illatos, mint amikor a kerti virágok megnyílnak napsütésben. A barlang falain a harmat cseppek megmelegedtek és elpárologtak. A mennyezeti felhők foszladozni kezdtek.

– Ez csodálatos! – suttogta Frédi, és minden mérőeszközét egyszerre próbálta működésbe hozni. – A légnyomás emelkedik! A hőmérséklet hat fokot ugrott egyetlen perc alatt! Ez fizikailag... ez fizikailag lehetetlen, mégis...!

– A Felhőördög nem fizika – mondta Bendegúz mosolyogva.

Kimentek a barlangból. És Bendegúz megállt a bejárat előtt, és egyszerűen csak felfelé nézett.

Az ég kinyílt.

Nem lassan, fokozatosan – hanem hirtelen, mint amikor valaki félrehúz egy vastag függönyt. A fekete felhők két oldalra söpörtek, mintha láthatatlan kezek tolták volna el őket, és közöttük előbukkant az ég – mélykék, fényes, tündöklő tavaszi ég. A nap – az a gyönyörű, meleg tavaszi nap – előlépett a felhők mögül, és olyan erővel sütött le, hogy Bendegúz majdnem becsukta a szemét tőle.

– Az időjárás Debrecenben – mondta Frédi ünnepélyes hangon, miközben a termométerét tartotta a napfénybe – megváltozott. Tizennégy fok. Enyhe szél. Derült ég. Tökéletes húsvéti időjárás.

Bendegúz visszanézett a barlangra. A Felhőördög a nyílásnál állt, és nézte őket. A kezében még mindig ott volt az arany-kék tojás.

– Gyere te is! – kiáltotta Bendegúz.

A Felhőördög meghökkent. – Én? Debrecenbe?

– Miért ne? Ma van húsvét. Te is megérdemled, hogy lásd az ünnepet, amit segítettél megtartani.

A Felhőördög sokáig nézett rá. Aztán lépett egyet előre. Aztán még egyet. Aztán kijött a barlangból, és a napsütés ráesett – és valami furcsa dolog történt: a szürke, sötét felhőkből álló alakja kissé megváltozott. Nem lett kevésbé nagy, nem lett kevésbé felhős – de a felhők megvilágosodtak. Nem fekete, viharos felhők voltak már, hanem fehéres, könnyed, tavaszi felhők, olyanok, amilyenek szép napokon úsznak az égen, és az ember gyerekkorában mindig megpróbálja kitalálni, mire hasonlítanak.

– Jól nézel ki – mondta Frédi tudományosan.

Debrecenbe az út meglepően gyorsan telt a Felhőördöggel, aki – mivel felhőkből volt – nem lépkedett a talajon, hanem lebegett egy kicsit felette, és onnan nézte a tájat. Frédi a szélfogóját tartotta, és minden mért adatot belekiabált a füzetébe, amit Bendegúz menet közben tartott, mert Frédi kezei foglaltak voltak.

Debrecen előtt egy dombon megálltak. A város látszott lentről – a házak, a templomok, a parkok. És a parkokban, az utcákon, az udvarokban – gyerekek. Rengeteg gyerek, akik most, hogy a nap kisütött és a vihar elvonult, kiözönlöttek. Nevettek, szaladtak, keresték a húsvéti tojásokat a fűben, a bokrok alatt, a kerítések mentén.

A Felhőördög megállt, és sokáig nézte őket.

– Szép – suttogta.

– Igen – mondta Bendegúz. – Szép. És most te is része vagy ennek. Nélküled nincs tavasz. Nélküled nincs eső, ami megmossa a virágokat húsvét előtt. Nélküled nincs az a különleges illat, ami van a levegőben, amikor eső után kisüt a nap.

A Felhőördög Bendegúzra nézett. – Sosem gondoltam így erre.

– Most már gondolj így rá.

Lementek a városba. Debrecen utcái tele voltak ünnepléssel. A Kossuth tér körül gyerekcsapatok szaladgáltak, kezükben festett tojásokkal, és az egyik utcasarkon egy idős bácsi hegedült tavaszi dallamokat, amire néhányan táncra is perdültek. Néhány ablakból még az előző esti mese hangjai szűrődtek ki – az anyukák és apukák hangja, ahogy lefekvés előtt olvasnak a gyerekeiknek, akárcsak a kis csillag, aki maga sem akart lefeküdni azon az estén. A virágárusok standjai tele voltak nárciszokkal és tulipánokkal, és az egész város olyan volt, mint egy nagy, forgó, színes kerék. Bendegúz megállt, és csak nézte. Ez volt az, amiért útra kelt. Ez volt az, amiért megérte a vihar, a jégeső, a sár, a félelem és a barlang. Bendegúz odaadta a tojásokat – a száztizenkét gyönyörű festett tojást – a debreceni elosztópontnak, ahonnan a megbízottak szétszórták őket a város parkjaiban és kertjeiben. Közben Frédi mért mindent, amit csak lehetett, és a füzetébe jegyezte: tizennégy fok, enyhe szél, derült ég, a legszebb húsvéti időjárás Debrecenben az elmúlt tíz évben.

A Felhőördög pedig a város felett lebegett – nem mint viharfelhő, hanem mint egy nagy, fehér, puha felhő, amelyről a gyerekek lent felmutattak egymásnak, és azt mondták: – Nézd, az a felhő pont úgy néz ki, mint egy óriás!

A Felhőördög hallotta ezt, és – mosolygott. Első ízben, nagyon régóta.

Az egyik kisfiú, aki egy piros tojással futott a kezében a kertben, megállt, és felkiáltott: – Anya! Az a felhő int nekünk!

Az anyja felnézett, és mosolygott. – Igen, kincsem. A felhők néha intenek.

A Felhőördög – odafentről – intett. Majd lassan, óvatosan, ahogy csak egy felhőlény tud, átadott valamit a szélnek. A szél elvitte lefelé, a kisfiúhoz. Egy apró, gömbölyű, szürke kő – pontosan olyan, mint amilyet a Felhőördög maga is tartott az ölében. A kisfiú felkapta a földről, és csodálkozva nézte.

– Honnan jött ez? – kérdezte.

De a felhő már továbblebegett, fehéren és könnyen, a debreceni kék ég alatt.

7. fejezet – Hazafelé a tavaszi szélben

Alkonyodott, mire Bendegúz és Frédi elhagyta Debrecent. A nap lassan ereszkedett a horizont felé, és az eget narancssárga és rózsaszín sávok festették be – olyan színek, amilyenek csak akkor jelennek meg, ha egész nap szép volt az idő, és a levegő tiszta és friss az előző napi eső után.

Bendegúz könnyű szívvel lépkedett. A kosara üres volt – mind a száztizenkét tojás a helyére kerül. A küldetés teljesítve. Debrecenben húsvét volt, napsütésben, gyerekek nevetésével, locsolkodással és festett tojásokkal. Pontosan úgy, ahogy lennie kellett.

– Tudod, mit gondolok? – szólt meg Frédi, aki menet közben is jegyezgetett.

– Mit?

– Azt, hogy az időjárás Debrecenben ezentúl más lesz. A Felhőördög megváltozott ma. Nem lett ember, nem lett szelíd kis szellő – de megváltozott. Aki egyszer kapott valamit, az másképp ad vissza, mint aki sosem kapott semmit.

Bendegúz erre elgondolkodott. – Azt hiszem, igazad van. De azt is gondolom, hogy nem elég egyszer adni. Minden évben kell. Minden húsvétkor el kell küldeni egy tojást a Felhőördögnek.

Frédi megállt, és komolyan nézett rá. – Ez... ez egy nagyon fontos tudományos és szociális megfigyelés. Ezt bele kell vennem a jelentésembe. – És szorgalmasan jegyezni kezdett.

Bendegúz nevetett. Frédi is nevetett, bár közben nem hagyta abba a jegyezgetést.

Az erdőn áthaladva a fák már egészen más képet mutattak, mint reggel. A jégeső nyomát nem lehetett látni – a levelek csillogtak a rajta ülő vízcseppektől, és az esti fényben minden zöldebb volt, élénkebb, mint valaha. Az erdő illata csodálatos volt: nedves föld, fakéreg, és valami édeskés virágillat, ami a mélyebbről szállt fel.

– Szerinted látjuk-e még a Felhőördögöt? – kérdezte Frédi egy idő után.

Bendegúz felfelé nézett az ég felé, ahol most egyetlen nagy, fehér felhő úszott lassan – pont abba az irányba, amerre a barlang volt. – Azt hiszem, igen. De nem viharként. Hanem úgy, ahogy ma is volt: fehéren, magasan, szabadon. Lehet, hogy ezentúl ha valaki Debrecenben feltekint az égre egy szép tavaszi napon, és lát egy különösen gömbölyű, különösen nagy, különösen puha fehér felhőt – az ő lesz.

– Ez tudományosan nem bizonyítható – jegyezte meg Frédi.

– Nem is kell, hogy tudományos legyen – felelte Bendegúz. – Elég, ha szép.

Frédi erre nem szólt semmit, csak pislogott, és gondolkodott. Aztán halkan azt mondta: – Igen. Elég, ha szép.

A rét szélén, ahol a Nagy Nyuszi-rét kezdődött, megálltak. Frédi kinyújtotta az apró mancsát, és kezet rázott Bendegúzzal. – Köszönöm, hogy elvittél – mondta. – Öt évig gyűjtöttem adatokat az időjárásról Debrecen közetében. Ma többet tanultam, mint öt év alatt összesen.

– Én is – mondta Bendegúz. – Megtanultam, hogy a legijesztőbb ajtókon is be kell kopogtatni. És hogy a mögötte lévő lény nem mindig olyan, amilyennek látszik.

– Ez bölcs gondolat – mondta Frédi. – Felírhatom a füzetembe?

– Persze.

Frédi felírta, gondosan és csigavonásos betűkkel. Aztán megfordult, és elindult a viskója felé, ahol a mérőeszközei és a térképei vártak. Bendegúz nézett utána, míg el nem tűnt a fák között.

Aztán ő is megfordult, és nekivágott a rétnek hazafelé. Az este hűvös volt, de nem hideg – az a fajta kellemes tavaszi hűvösség, ami miatt az ember boldogan húzza magára a kabátját, és közben mégis tudja, hogy holnap még melegebb lesz. A rét füve nedves volt az előző napi esőtől, és a holdvilágban ezüstösen csillogott.

Hazafelé menet Bendegúz mindenre gondolt, ami aznap történt. A Tanácsra, aki bízott benne. Frédire, aki félve, de mellé állt. A Felhőördögre, aki egyetlen tojástól megváltozott. És arra, hogy a világ tele van olyan lényekkel és dolgokkal, amelyek elsőre ijesztőnek tűnnek – de ha megállsz, és megkérdezed a történetüket, kiderülhet, hogy sokkal egyszerűbb a magyarázat, mint gondoltad.

A rét szélén már látszott a Nagy Nyuszi-rét ismerős sziluettje. A dombocska, a nagy tölgyfa, és az alatt a kis lyuk a földben, ahol Bendegúz lakott. Soha nem örült még ennyire a látványának. A lába könnyű volt, a kosara könnyű volt, és a szíve a legkönnyebb. Fejét a naplemente felé fordította – az ég narancssárga és lila volt, és ott fenn, a színek között, egyetlen fehér felhő úszott.

Intett neki.

A felhő – amennyire egy felhő inteni tud – visszaintett.

Bundás Bendegúz mosolygott, és hazament. Amikor belépett a saját kis lyukába, lerakta az üres kosarat, és lefeküdt a puha mohára. Fáradt volt – nagyon fáradt. De ez a fajta fáradtság nem nyomasztó, hanem meleg. Az a fajta, ami után az ember – vagy a nyuszi – a legjobban alszik.

Másnap reggel, amikor kiment a rét felé, az ég kék volt és tiszta. És ott fenn, a kék ég tetején, egyetlen nagy, fehér, gömbölyű felhő úszott – olyan lassan, olyan méltósággal, mintha sétálna.

Bendegúz intett neki. A felhő – amennyire egy felhő inteni tud – visszaintett. Majd tovább úszott, fehéren és szabadon, a debreceni tavasz felett.

Bundás Bendegúz mosolygott, és hazament. Mögötte Debrecenben a gyerekek még nevettek, a locsolkodás még zajlott, és az időjárás Debrecenben tökéletes volt – épp olyan, amilyennek húsvétkor lennie kell. Melegnek, derültnek, tavaszinak. És valahol a felhők között ott volt valaki, aki most már tudta: az ünnepnek ő is része.

A mese tanulsága

Bundás Bendegúz történetéből megtanulhatjuk, hogy a magány sokféle alakot ölthet – akár egy hatalmas, félelmetes Felhőördög képét is. Aki dühösnek látszik, az sokszor csak szomorú. Aki vihart kavar, az sokszor csak figyelmet kér. Egy kis kedvesség, egyetlen húsvéti tojás, egyetlen őszinte szó – ezek elegendőek lehetnek ahhoz, hogy valaki szívéből a legfeketébb viharfelhők is elvonuljanak. Ne féljünk bekopogtatni az ismeretlen ajtókon, és ne ítéljük meg a másikat addig, amíg meg nem hallgattuk a történetét.

Ha szereted az ilyen kalandos meséket, olvasd el a Hová tűnt Tapsifüles? – rövid nyuszi mese gyerekeknek című mesénket is, amelyben szintén egy bátor kis nyuszi vágja át magát a nehézségeken! Vagy ha inkább esti, csendes mesére vágyol lefekvés előtt, nézd meg az Esti mese: A kis csillag, aki nem akart lefeküdni című történetünket. Az erdei kalandok kedvelőinek pedig ajánljuk a Kis Róka mese gyerekeknek oldalt!

Gyakran Ismételt Kérdések a meséről