Rövid vicces mese gyerekeknek – A tej küldetés

Ez a rövid vicces mese gyerekeknek arról szól, hogy mi történik, ha egy apukát elküldenek tejért. Gábor apuka magabiztos ember. Tudja, hogyan kell csavart lazítani, tudja, hogyan kell kezelni a főnökét, és tudja – legalábbis ő azt hiszi –, hogyan kell elmenni a boltba és visszajönni tejjel. Bence, a nyolcéves fia ennél óvatosabb álláspontot képvisel. Bence szerint apukával soha semmi nem marad egyszerű. Ezért, amikor apuka elindult ezen a bizonyos szombat reggelen, Bence felkapta a noteszét, és titokban utána ment. Csak hogy lássa.

1. fejezet – Az egyszerű feladat

Szombat reggel volt, a legkellemesebb fajta: napfényes, illatos, kávészagú. Anyuka a konyhában állt, és nézte az üres hűtőszekrényt azzal az arccal, amit Bence jól ismert. Az az arc azt jelentette: valamit el kell intézni.

– Gábor – mondta anyuka nyugodtan, de olyan hangsúllyal, ami egyértelmű volt –, kéne tej.

Apuka, aki a nappaliban éppen a tegnapi újságot olvasta, benézett a konyhába. – Mennyi?

– Egy liter. Esetleg kettő. A sarki Katinál biztosan van.

– Semmi gond – mondta apuka, és felállt. Semmi gond. Így szokta mondani. Két szó, teljes magabiztosság. Bence ezeket a két szót jól ismerte, és tudta, hogy általában pontosan ilyenkor kezdődnek a bonyodalmak.

Bence nyolc éves volt, barna hajú, nagy szemű, és rendkívül megfigyelő természetű. Noteszet hordott a zsebében – egy kék spirálos noteszt, amibe feljegyezte a fontos dolgokat. Például azt, hogy apuka a múlt héten „öt perc alatt" akarta megjavítani a kerékpár láncát, és két és fél óra múlva anyuka hívta a szerelőt. Vagy azt, hogy apuka egyszer „gyorsan" ment le a pincébe valamiért, és negyed óra múlva onnan hallottak egy hangos puffanást, majd egy hosszú csendet, majd apuka hangját: „Minden rendben, csak egy kis félreértés volt a polccal."

Bence tehát, miközben apuka magabiztosan felvette a kabátját, felkapta a noteszét, és halkan kiosont a hátsó ajtón. Nem mondott semmit anyukának. Anyuka valószínűleg sejtette, de nem szólt.

Az utcán apuka már jó iramban haladt, szatyrával a kezében, szemüvegén átszűrve a reggeli napfényt. Bence néhány lépéssel lemaradt, egy fa mögé húzódott, és a noteszébe írt: „10 óra 14 perc. Apuka elindul tejért. Magabiztos. Ez nem jó jel."

Az út a sarki bolthoz nem volt hosszú. Talán három-négy perc gyaloglás, egy egyenes utcán, semmi kanyar, semmi bonyodalom. Bence ezt jól tudta. Apuka is tudta. A kérdés mindig az volt, hogy mi történik a három-négy perc alatt.

Ma a választ hamar megkapta.

Apuka ugyanis a második házhoz érve megállt. Bence is megállt, és kicsit előrehajolt, hogy lássa, mi történt. Apuka lefelé nézett. Bence is lefelé nézett, amennyire a távolságból lehetett.

Valami barna-fehér foltos, közepes méretű, nagyon boldog kinézetű kutya kering apuka lába körül.

Bence a noteszébe írt: „Morzsi. Természetesen."

Morzsi a szomszéd kutyája volt – pontosabban a szomszéd kutyája lett volna, ha a szomszéd el tudta volna dönteni, hogy tényleg az ő kutyája-e. Morzsi ugyanis abból a fajtából volt, amelyik mindenkié, és senkié sem. Mindig ott volt, ahol épp nem kellett, mindig boldog volt, és mindig valakinek a lábába tekeredett.

Most apuka lábába tekeredett.

– Morzsi – mondta apuka csendesen –, menj el.

Morzsi csóválta a farkát. Ez nyilvánvalóan azt jelentette: „Nem."

– Komolyan, Morzsi. Nekem most dolgom van.

Morzsi még nagyobb örömmel csóválta a farkát. Ez nyilvánvalóan azt jelentette: „Tudom, én is veled tartok."

Apuka mély lélegzetet vett, és elindult. Morzsi vele indult. Apuka gyorsított. Morzsi is gyorsított. Apuka megpróbált hirtelen balra kanyarodni. Morzsi még hamarabb kanyarodott balra. Apuka megállt. Morzsi megállt, és boldogan felnézett rá.

Bence a noteszébe írt: „Morzsi: 1 – Apuka: 0. A meccs folytatódik."

2. fejezet – Az első akadály – Morzsi

Apuka és Morzsi együtt haladtak a sarki bolt felé. Pontosabban: apuka haladni próbált, Morzsi pedig haladni engedte, de közben folyamatosan körülötte keringett, mint egy kis, szőrös bolygó a saját pályáján. Apuka olykor megpróbált megállni és visszaküldeni Morzsit, de Morzsi nem ismerte a „visszaküld" szó jelentését. Vagy ismerte, és szándékosan nem vette figyelembe.

– Te kutya – mondta apuka egyszer csak, félhangosan, nem dühösen, inkább megállapításképpen –, te egy nagyon különös kutya vagy.

Morzsi felnézett rá, és olyan arcot vágott, mintha ezt a megjegyzést a legnagyobb bóknak venné.

Bence a fa mögül figyelt, és visszafojtott nevetéssel jegyezte a noteszébe: „Apuka megpróbálja Morzsit visszaküldeni. Harmadszor. Sikertelenül. Morzsi most az apuka szatyra után ugrál."

Ez valóban így volt. Morzsi valahogy megszagolt valamit a szatyrban – talán a bevásárlózsák műanyag illatát, talán csak a kalandot –, és most nagy érdeklődéssel ugrált utána. Apuka megemelte a szatyrot. Morzsi magasabbra ugrott. Apuka még magasabbra emelte. Morzsi olyan magasra ugrott, amennyire egy közepes méretű kutya tud, majd méltósággal landolt, és úgy nézett fel apukára, mintha azt mondaná: „Rendben, ezt most te nyerted."

– Köszönöm – mondta apuka, és folytatta az utat.

Morzsi természetesen vele ment.

A sarki boltig tartó út, amely normálisan három-négy perc, így tizennégy percig tartott. Bence pontosan mérte. Az idő nagy részét az töltötte ki, hogy apuka különböző módszerekkel próbálta Morzsit eltéríteni: megállt, rábeszélt, elküldött, rábökött a sarokra, ahol Morzsinak laknia kellett volna, és végül azt mondta, hogy „Morzsi, komolyan, nekem most felnőtt dolgom van." Morzsi erre sem reagált.

A bolt előtt apuka megállt, és rápillantott Morzsira. Morzsi visszapillantott rá.

– Te nem jössz be – mondta apuka határozottan.

Morzsi leült. Ez az első alkalom volt, hogy engedelmeskedett, és Bence gyanította, hogy csak azért, mert Morzsi is kíváncsi volt, mi van a boltban, és meg akarta várni, amíg az ajtó kinyílik.

Apuka benyitott. Bence az utca másik oldaláról nézte, ahogy apuka belép. Aztán mögötte – egy villanásnyit, épp amennyi kellett – Morzsi is becsúszott a résen.

Bence noteszébe írt: „Morzsi bement. Ez most bonyolultabb lesz."

Nem tévedett.

Néhány másodperccel később apuka visszajött az ajtóhoz, Morzsit a hóna alatt tartva – Morzsi boldogan lógatta a lábait –, és kiengedte az utcára. Morzsi leült az ajtó elé, és várt. Apuka visszament a boltba. Bence az utca másik feléről nézte a jelenetet, és halkan elnevette magát. Aztán a fát megkerülve közelebb ment a bolthoz, és benézett az ajtón.

Amit látott, az nem volt olyan, amire számított.

3. fejezet – Kati néni boltja

Kati néni boltja nem volt nagy, de minden volt benne. Legalábbis majdnem minden. A polcokon sorakoztak a konzervek, a lekvárok, a zöldségek, a kenyerek, a különféle sütemények és kekszek, a fűszerek és ecetek, a mosóporok és mosogatószerek, egy sor befőttes üveg, amelyeknek a tartalma nem volt egyértelműen meghatározva, és a bolt sarkában egy kosár, tele mindenféle apróvackkal, amiket Kati néni „különleges meglepetésnek" nevezett, és soha nem derült ki, mi volt bennük.

Ami nem volt a polcon: tej.

Pontosabban volt – Kati néni sietett elmagyarázni –, de az reggel elfogyott. Jött egy nagy rendelés, egy szomszéd asszony elvitte az egészet a nagymosáshoz, mert a nagymosáshoz – Kati néni szerint – tej is kell, legalábbis a nagymamája mindig azt mondta, hogy a fehér ruhákhoz egy kis tejet a vízbe, és akkor szebb lesz a fehér. Apuka ezt meghallgatta türelmesen. Aztán Kati néni hozzátette, hogy egyébként holnap jön az utánpótlás, de addig nincs tej.

– Értem – mondta apuka. – Köszönöm, Kati néni.

– De van helyette – mondta Kati néni, és a pult alá nyúlt – növényi tej! Van mandula, van zab, van rizs, és van – várt egy pillanatra, mint aki nagy meglepetést tart vissza – kókusz!

Apuka nézte a négy dobozt, amelyek sort álltak a pulton. – Anyukám normál tejet kért – mondta.

– A kókuszos nagyon finom – mondta Kati néni. – Az én unokám imádja.

– Igen, de –

– És a zabos egészséges. Sokat hallok erről mostanában.

– Igen, de anyukám –

– A rizstej meg olyan semleges. Mindenbe mehet. Reggeli kávéba is.

Apuka mélyen lélegzett. – Kati néni, köszönöm. Megpróbálom máshol.

Kati néni bólintott, de az arca azt mutatta, hogy ő maga nem feltétlenül értett egyet ezzel a döntéssel. – A Kovácsnéknál volt tej tegnap – mondta végül –, de nem tudom, van-e még. Az automatánál is szokott lenni, de az néha elromlik. A piacon is árulnak, de az szombaton csak délig van nyitva, és most már tizenegy elmúlt, úgyhogy...

– Köszönöm, Kati néni – mondta apuka, és elindult kifelé.

Bence az ajtóban állt, és noteszébe írta: „Nincs tej. Kati néni három alternatívát javasolt. Apuka egyik mellett sem döntött. A küldetés folytatódik."

Morzsi az ajtó előtt ülve várta őket. Amikor apuka kilépett, felállt, és csatlakozott. Úgy, mintha ez lett volna a terv egész idő alatt.

– Te még mindig itt vagy – állapította meg apuka.

Morzsi csóválta a farkát.

– Tudod, mi? – mondta apuka, és valami furcsa elszántság látszott az arcán. – Rendben. Jöhetsz. De nem csinálsz bajt.

Morzsi, aki soha életében nem értette a „nem csinálsz bajt" kifejezést, vidáman indult el apuka mellett. Bence szintén elindult, kicsit messzebb mögöttük, noteszét előkészítve.

A küldetés második fejezete kezdődött.

4. fejezet – A nagy kerülő

Az első állomás a piac volt. Kati néni azt mondta, délig nyitva van, és most tizenegy huszonkettő volt – tehát elvileg még lehetett esély. Apuka határozott léptekkel indult a piaci sátor irányába, Morzsi mellette futott, Bence mögöttük haladt.

A piacon egy idős néni árulta a zöldségeket, a gyümölcsöket, és egy tábla szerint tejterméket is. Apuka odament, és udvariasan megkérdezte, van-e tej.

– Volt – mondta a néni. – Reggel mind elfogyott. Annyira friss volt, hogy elkapkodták.

– Értem – mondta apuka.

– De van friss tojás – mondta a néni reménykedve. – És sajt. A sajt szintén tejtermék.

– Igen, de nem ugyanaz – mondta apuka.

– Nem ugyanaz – értett egyet a néni. – De finom.

Apuka vett egy kis sajtot, mert a néni olyan reménykedve nézett rá, hogy nem tudott nemet mondani, aztán továbbment. Bence a noteszébe írta: „Piac: nincs tej. Van sajt. Apuka vett sajtot, ami nem volt a tervben."

A második állomás Kovácsné volt. Kovácsné a szomszéd utcában lakott, és Kati néni szerint nála volt tej. Apuka megnyomta a csengőt. Kovácsné kinyitotta az ajtót, és rögtön örömmel fogadta, mert Kovácsné mindenkit örömmel fogadott, és általában az is kiderült, hogy mindenkinek van valami mondanivalója, amit Kovácsné szívesen meghallgatott.

– Gábor! – mondta Kovácsné. – Tessék, tessék. Kávét kér?

– Köszönöm, nem – mondta apuka. – Csak tejért jöttem. Kati néni mondta, hogy önnél szokott lenni.

– Tejért! – mondta Kovácsné, és visszament a konyhába. Apuka az ajtóban várt. Kovácsné a konyhából kiáltott vissza: – Éppen ma reggel kértem a fiamtól, hogy hozzon, de azt mondta, elfelejtette! Képzelje, elfelejtette! És nem is szólt előre, hogy elfelejti, hanem csak este mondta, amikor már mindenki bezárt. Mit szól ehhez?

– Sajnálom – mondta apuka tapintatosan.

– Én is! – mondta Kovácsné, és visszajött az ajtóhoz. – Szóval nincs tej. De van befőtt. Barackbefőtt, házilag. Nagyon finom. Kér?

– Köszönöm szépen – mondta apuka –, de most csak tejre van szükségünk.

– Persze, persze – mondta Kovácsné. – Próbálja a sarki automatát. Az szombaton is működik. Legalábbis szokott.

Bence a sarkon állva a noteszébe írt: „Kovácsné: nincs tej. Van barackbefőtt. Az automata következik."

Az automata a park sarkán állt, egy kis műanyag doboz, amely tejterméket, üdítőt és különféle snackeket árult. Apuka odament, megnyomta a tej gombot, és bedobta az érmét.

Az automata kiadott egy kis doboz tejet.

Apuka megállt. Megnézte a dobozt. A dobozon ez állt: „UHT tej, 0,2 dl."

Nulla pont kettő deciliter. Ez annyi, mint egy kis kávés bögrényi tej. Anyuka egy litert kért.

Apuka felnézett az automatára. Az automata visszanézett rá – legalábbis Bence így képzelte. Apuka aztán mélyen lélegzett, és öt érmét keresett elő a zsebéből.

– Rendben – mondta halkan, magának. – Ha így kell, akkor így.

Bence röhögni próbált csendben, de nem sikerült teljesen. Egy fa mögé bújt, és a nevetést a noteszébe temette. Aztán felnézett, és látta, ahogy apuka szorgalmasan nyomogatja a gombokat, és egymás után szedi ki az apró tejdobozokat az automatából. Morzsi mellette ülve figyelt, farokcsóválással.

Az ötödik doboznál az automata megállt. Kiírta valami piktogrammal, hogy elfogyott.

Apuka kezében öt darab, összesen egy liter tejdoboz volt. Megnézte őket. Aztán megnézte az automatát. Aztán felnézett az égre, mint aki ott keres választ.

Az égbolt tiszta kék volt, semmi különös.

– Rendben – mondta apuka. – Akkor ez van.

Morzsi felnézett rá, és csóválta a farkát. Bence a fa mögül lépett elő, és tapsolt egyet – halkan, csak jelzésképpen.

Apuka megfordult, és meglátta Bencét.

Egy pillanatra csak néztek egymásra. Aztán apuka lassan megnézte a öt apró dobozból álló zsákmányát. Aztán megint Bencére nézett.

– Te mióta követsz? – kérdezte.

– A háztól – mondta Bence.

– Mindent láttál?

– Mindent leírtam – mondta Bence, és felmutatatta a noteszt.

Apuka egy pillanatig csendben volt. Aztán elmosolyodott – lassan, egy kicsit fáradtan, de teljesen valódian. – Nos – mondta –, van egy liter tejünk. Öt különböző dobozban. Azt hiszem, ez számít győzelemnek.

– Definíció szerint igen – mondta Bence komolyan.

– Morzsi – mondta apuka a kutyának –, hazamegyünk.

Morzsi felállt, és velük indult. Természetesen.

5. fejezet – Hazaérés és a tanulság

Hazafelé menet Bence és apuka egymás mellett sétáltak. Morzsi közöttük haladt, a szokásos keringő-körözős stílusában, de most legalább nem tekeredett senkinek a lába köré. Mintha ő is érezte volna, hogy ez most egy kicsit ünnepélyesebb pillanat.

– Mutasd a noteszedet – mondta apuka.

Bence átadta. Apuka menet közben olvasta. Ahogy olvasott, az arca egyre inkább elmosolyodott – először csak a szája sarkán, aztán az egész arcán, végül hangosan felnevetett, amikor a „Morzsi: 1 – Apuka: 0" bejegyzésnél járt.

– Ez pontos? – kérdezte.

– Minden pontos – mondta Bence. – Dátummal és időponttal.

– „Apuka öt különböző dobozból rakja össze az egy litert. Ez leleményes." – olvasta apuka. – Köszönöm, hogy leleményesnek nevezted.

– Az voltál – mondta Bence. – Az öt doboz kreatív megoldás volt.

– Vagy kényszermegoldás.

– A kettő között sokszor nincs nagy különbség – mondta Bence, és ezt olyan komolyan mondta, hogy apuka megint nevetett.

Hazaérve apuka kinyitotta a konyhaajtót, és ünnepélyesen letette az asztalra az öt apró dobozból álló zsákmányt. Anyuka odafordult, megnézte a dobozkákat, aztán apukát, aztán Bencét, aki az ajtóban állt, noteszéval a kezében.

– Mennyi ideig voltatok? – kérdezte anyuka.

– Ötvenhat perc – mondta Bence azonnal. – Pontosan.

Anyuka a dobozkákra nézett. – Ez mind egy liter?

– Igen – mondta apuka magabiztosan. – Összesen. Az automata csak ilyen méretűt adott. De pontosan egy liter.

Anyuka hosszan nézett rájuk. Aztán elkezdte olvasni Bence noteszét, amit Bence közben átnyújtott neki – mert Bence azt gondolta, hogy most ez a helyes lépés. Anyuka olvasott. Ahogy olvasott, a szája egyre inkább remegett. A piacnál még tartotta. Kovácsznénál majdnem elengedte. Az automatánál – ahol apuka öt érmével állt ott, és egyenként szedte ki a kis dobozokat – teljesen elengedte.

Anyuka nevetett. Nem csendesen, nem visszafogottan – igazán, hangosan, hasból jövő nevetéssel, amilyet ritkán hallani tőle.

– Morzsi végig veletek volt? – kérdezte nevetve.

– Végig – mondta apuka. – Kati néninél is próbált bejönni.

– Le kellett vinni a hónom alatt – mondta apuka. – Ez kevésbé méltóságteljes, mint hangzik.

– Ez méltóságteljes sem hangzik – mondta anyuka, és megint nevetett.

Apuka leült a konyhaszékre, és kicsit fáradtan, de teljesen elégedetten nézett körbe. – Megvan a tej – mondta. – Minden rendben.

– Minden rendben – mondta Bence, és leült mellé. Aztán kicsit gondolkodott, és hozzátette: – Apuka?

– Igen?

– Legközelebb, ha egyszerű feladatba mész, szólj előre. Hozom a noteszemet.

Apuka ránézett. – Te mindig hozod a noteszedet.

– Igen – mondta Bence. – De legközelebb előre szólj, hogy jobban felkészüljek.

Apuka nevetve bólintott. – Megígérem.

Anyuka az asztalhoz tette az öt apró tejdobozt – sorba, egyenletesen, mintha kis katonák lennének –, és megnézte őket. Aztán felnézett apukára. – Tudod – mondta csendesen –, ez az ötvenhat perc valószínűleg az lesz, amire Bence a legjobban emlékszik majd belőletek kettőtök közül.

Apuka elmosolyodott. – A tejdobozok miatt?

– Nem a tejdobozok miatt – mondta anyuka. – Amiatt, ahogy hazafelé együtt jöttetek, és nevettetek rajta.

Bence csendben ült, és a noteszébe írt valamit. Apuka kíváncsian nézett rá. – Mit írsz?

Bence felmutatta az oldalt. Ott állt, egyszerűen: „Legjobb tej-küldetés. Valaha."

Apuka egy pillanatra hallgatott. Aztán kinyújtotta a kezét, és Bence odaadta a noteszt. Apuka fogott egy ceruzát, és az oldal aljára írt valamit. Visszaadta.

Bence megnézte. Apuka ezt írta: „Egyetértek. – G."

Morzsi az ajtóból nézte mindezt, farokcsóválással. Aztán, mivel senki nem küldte el, bejött a konyhába, és lefeküdt a szőnyegre. Mintha ő is tudná, hogy a küldetés sikerrel zárult, és most megérdemelt mindenki egy kis pihenést.

Anyuka letett egy tányér kekszet az asztalra, apuka kinyitotta az első kis tejdobozt, és mindenki csendben ült egy kicsit – boldogan, nevetve, tejjel és keksszel –, miközben a szombat reggel folytatódott odakint, napsütésben, ahogy a legjobb szombat reggel szokott.

A mese tanulsága

Gábor apuka ötvenhat percet töltött azzal, hogy egy liter tejet keressen – és végül öt apró dobozból rakta össze. Ez messze nem volt hatékony. De Bence számára ez az ötvenhat perc volt az a nap legszebb része. Nem a tej miatt, hanem azért, mert az apával töltött közös kaland, a közös nevetés olyan emlékké válik, ami megmarad. Nem a tökéletes bevásárlás marad meg – hanem az, ahogy apuka a hóna alatt vitte Morzsit, és ahogy hazafelé együtt nevettek az egészen.

Ez a rövid vicces mese gyerekeknek – és persze apukáknak – arról szól, hogy a hétköznapok kis kalandjai éppoly fontosak, mint a nagy élmények. Bence noteszébe nem a tejet írta fel: a közös perceket írta fel. És ez a legjobb fajta napló.

Ha szeretsz vicces, meleg szívű meséket olvasni, nézd meg a tanulságos mesék kategóriánkat is – ott még sok hasonló, mosolygós történet vár!

Gyakran ismételt kérdések