Vicces állatos mese gyerekeknek – Zizi, a felhőkbe botló zsiráf

Ez a vicces állatos mese gyerekeknek egy különleges zsiráfról szól, akit Zizinek hívtak, és aki annyira magas volt, hogy a nyaka mindig belebotlott a felhőkbe. Ez önmagában még nem lett volna nagy baj – ha a felhők nem csináltak volna mindig valamit, amit aztán le kellett magyarázni a szavanna többi lakójának. Hermina elefántnak, Manó majomnak és Péter pingvinnek – aki teljesen véletlenül keveredett ide, és azóta sem találja az utat haza a hideg tengerparthoz, de legalább van kivel panaszkodnia.

1. fejezet – Zizi és a reggeli felhő

A szavannán minden reggel ugyanolyan volt: a nap lassan kúszott fel az ég alján, az arany-narancsos fű csillogott a harmattól, a akácfák hosszú árnyékot vetettek, és Zizi zsiráf ébredés után mindig egyet nyújtózkodott. Ez a nyújtózkodás volt az, ami rendszeresen bajt okozott.

Zizi ugyanis rendkívül magas volt. Nem csak úgy „magas", ahogy egy ember mondja magáról, hogy magas, ha elér a felső polcra. Zizi olyan magas volt, hogy a felnőtt zsiráfokhoz hasonlóan a nyaka önmagában közel két méter hosszú volt, a teljes magassága pedig messze meghaladta az öt métert. Ez azt jelenti, hogy Zizi feje ott járt, ahol a többi szavannai állatnak még az álmában sem járt. Pontosan ott, ahol a reggeli alacsony felhők szoktak lebegni.

Ezen a bizonyos reggelen Zizi kinyújtózkodott – szép lassan, kellemes, izomnyújtó, reggeli nyújtózkodással, amelynek a végén a nyaka egyenesen beleállt egy alacsony, fehér, bolyhos felhőbe. A felhő nem tiltakozott. Csendesen ott lebegett, ahogy a felhők szoktak. Aztán – mivel Zizi nyaka kicsit megrázta – a felhő meglökkent, és belőle apró esőcseppek hulltak alá.

Pontosan oda, ahol Hermina elefánt éppen a reggeli sétáját végezte.

Hermina megállt. Felnézett. Az ég tiszta kék volt, egyetlen felhő sem látszott belőle – mert a felhő természetesen Zizi nyaka mögött volt, amit Hermina nem látott. Azt látta, hogy az égből esőcseppek hullanak.

– Ó! – mondta Hermina ünnepélyesen, mert Hermina mindent ünnepélyesen mondott. – Eső! Reggeli eső a szavannán! Ez különleges jel!

– Hm – morogta Zizi álmosan, és megpróbált kiszabadulni a felhőből. A felhő azonban ragaszkodóan ott maradt a nyaka körül, mint egy nedves sál. – Reggel van. Kicsit hideg van. Nyújtózkodni szeretnék.

– Nem hallasz? Esik az eső! – szólt fel Hermina, és az ormányát kinyújtotta a cseppek felé. – Micsoda reggel! Micsoda különleges, csodálatos reggel!

Zizi lenézett. Hermina állt alatta, talpával az esőcseppeket taposta, ormányával szimatolva, füleivel boldog csapkodást végezve. Zizi kicsit oldalra döntötte a fejét – ezzel a felhő is oldalra dőlt, és az eső egy pillanatra megállt. Hermina döbbenten nézett fel.

– Hé! Miért állt el az eső?

Zizi visszaegyenesedett. Az eső újra megindult.

– Á, visszajött! – örvendezett Hermina.

Zizi mélyen lélegzett. Ez már sokadszor fordult elő. Hermina mindig félreértette a reggeli felhőket. Tavaly is, amikor Zizi a hajnali köddel babrált, Hermina azt hitte, hogy egy ismeretlen hang szól a messzeségből, és az egész szavannát összehívta „az ég szavát" hallgatni. Ott állt mindenki félórán át, és néztek felfelé – miközben Zizi szégyenkezve hátrébb húzódott, és megpróbált úgy kinézni, mint aki nem tud semmit.

Ma sem volt kedve elmagyarázni. Óvatosan kiszabadult a felhőből – a felhő bosszankodva tovább úszott –, és elindult a szavanna más irányába. Az eső természetesen elállt.

Hermina felnézett a derült égre, és komoly képet vágott. – Rövid volt, de jelentős – mondta önmagának. – Feljegyzem a naplómba.

Manó majom, aki mindezt fentről, a kedvenc akácfájáról figyelte, visszafojtott nevetéssel hajolt meg az ágán. Ő pontosan tudta, mi történt. Manó mindig tudott mindent – ez az ő különleges képessége volt. Barna, bozontos fülű, vörösbarna bundájú kis majom volt, aki a fán élte az életét, és onnan figyelte a szavannát, mint egy apró, szőrös tudós.

– Megint a felhő – mondta magának Manó, és nevetve rázta a fejét. – Zizi, Zizi. Valaha lesz ebből valami?

A válasz, mint hamarosan kiderül, az volt: igen. Csak nem úgy, ahogy bárki is gondolta volna.

2. fejezet – A nagy félreértés

A reggeli felhős eset után néhány napig minden rendben volt. Zizi igyekezett korán kelni és a nyújtózkodást azon a részen végezni, ahol nem tartózkodott senki. Ez nem volt könnyű feladat, mert a szavannán elég sokan laktak, és mindenki szerette a reggeli sétát – de Zizi ügyesen lavírozott.

Aztán egy különösen szeles napon minden félrement.

A szél ugyanis olyan alacsonyra nyomta a felhőket, hogy Zizi a nyaka egyszerűen nem kerülhette el őket. Reggeltől délutánig négy különböző felhőbe botlott bele – kétszer esőt csinált, egyszer akkora ködöt, hogy Hermina azt hitte, szellemek járnak a szavannán, egyszer pedig jégesőt.

A jégeső volt a baj.

Hermina elefánt ugyanis éppen a fő akácfa alatt sétált, amikor a jégszemek – nem nagyok, inkább csak borsónyi, csiklandós jégszemek – koppantak az orrán, a fülén és a hátán. Hermina megállt. Körbenézett. Az ég kék volt. A nap sütött. Egyetlen felhő sem látszott – mert természetesen Zizi nyaka mögött volt megbújva, és Hermina nem látott odáig.

– Jégeső! – mondta Hermina ünnepélyesen. – Jégeső, tiszta égből, napsütésben! Ez – emelte fel az ormányát – rendkívüli esemény! Összehívom a szavanna állatait!

Manó a fáról nézte a dolgot, és pontosan tudta, hogy ez nem fog jól végződni. De nem szólt. Manó ritkán szólt, ha az ügy még érdekesebb lehetett hallgatással.

Hermina nagy lendülettel indult el, és hangos trombitálással hívta össze az állatokat. Először jött néhány zebra, aztán egy kis antilopcsapat, aztán – nagy meglepetésre – Péter pingvin, aki a szavanna keleti szélén élt egy kis gödörben, amelyet ő maga nevezett „otthonomnak", de ami valójában csak egy árnyékos lyuk volt a domb oldalában.

Péter pingvin fekete-fehér volt, mint minden pingvin, kicsi volt, mint minden pingvin, és folyamatosan fázott – ami furcsának tűnhetne, hiszen a szavannán harminc fok volt, de Péter arra a helyre vágyott, ahol fókákkal úszott volna a jeges tengerben, és ez a hiányérzet belülről hűtötte.

– Mit hívtál össze? – kérdezte Péter, és örömmel dörgölte össze a szárnyait. – Remélem, hideg lesz!

– Jégeső volt! – mondta Hermina. – Tiszta égből, napsütésben. Ez a szavanna üzenete. Valami változás közeleg.

– Változás! – kiáltott Péter boldogan. – Talán lehűl a levegő! Talán havazni fog! Talán –

– Senki nem mondott havazást – szólt Manó a fáról csendesen.

– De ha változás közeleg –

– Akkor is senki nem mondott havazást.

Péter szárnyait leeresztette, és szomorúan nézett maga elé. – Soha nem havazik itt. Miért is jöttem ide?

– Senki nem tudja – mondta Manó, de kedvesen mondta.

Hermina közben nagy szónoklatba kezdett a természet jeleiről, a szavanna titkairól és arról, hogy a rendkívüli időjárási jelenségek mindig valami fontosnak az előjelei. Az összegyűlt állatok figyeltek, bólogattak, és senki nem nézett oda, ahonnan valójában a jégeső jött: Zizi irányába, aki szégyenkezve állt a fák között, és próbált minél kisebb lenni. Ami, tekintettel az ötméteres magasságára, nem igazán sikerült.

Manó lenézett rá a fáról, és összekacsintott Zizivel. Zizi zavartan pislogott vissza. Manó vigyorgott.

– Nem kellene elmondanod? – suttogta Manó halkan, csak Zizinek.

– Majd holnap – suttogta vissza Zizi.

– Ezt mondtad tegnap is.

– Akkor majd holnapután.

Manó felnevetett – csendesen, hogy Hermina ne hallja –, és visszafordult a szónoklathoz. Hermina épp arról beszélt, hogy a jégeső egy ősi szavanna-hagyomány szerint az új évszak közeledtét jelzi. A zebrák komolyan bólogattak. Péter pingvin reménykedő szemmel nézett felfelé az égre.

Zizi lehajtotta a fejét, amennyire csak tudta – ami nem volt messze a földre, de legalább a feje kikerült a következő felhőből –, és csendesen elballagott a szavanna másik végébe. Ott állt az egyedüli, nagyon magas akácfa, amelynek ágai majdnem elértek a felhőkig. Zizi mellé állt, és együtt bámultak felfelé.

– Valamit csinálni kell ezzel – mondta Zizi magának halkan.

Az akácfa nem válaszolt. Az akácfák ritkán válaszolnak. De valahogy mégis úgy tűnt, mintha az ágaival bólintott volna.

3. fejezet – Zizi megpróbál vigyázni

Másnap reggel Zizi komoly elhatározással ébredt. Ma nem botlik bele egyetlen felhőbe sem. Ma vigyáz. Ma tudatosan, fegyelmezetten, minden egyes lépésnél figyel arra, hogy a nyaka hol jár.

Ez az elhatározás pontosan tíz percig tartott.

Az első probléma az volt, hogy Zizi nem igazán tudta, hol vannak a felhők. A felhők az ő fejmagasságában jártak, és onnan lentről nem lehetett jól látni, mi van fent. Ez olyan volt, mint hogyha valakinek a lábán van egy sár, de csak felülről látszik: a cipőből nem tudja, hogy ott van-e.

A második probléma az volt, hogy a felhők mozognak. Amíg Zizi egy irányban vigyázott a nyakával, a felhő átkúszott a másik oldalra, és bumm – megint benne volt.

A harmadik probléma az volt – és ez volt a legsúlyosabb –, hogy Zizi megpróbált görnyedten járni. Ez az ötlete volt: ha lejjebb tartja a fejét, akkor a nyaka sem ér olyan magasra, és elkerüli a felhőket. Ezért Zizi egész reggel olyan pózban járt-kelt a szavannán, mint egy kérdőjel: a teste egyenesen állt, a nyaka viszont meredek S-alakban görbült lefelé, a feje majdnem a földet érintette.

Ez egyrészt nem segített, mert a szél épp aznap volt a legerősebb, és a felhőket egészen alacsonyan hajtotta. Másrészt Zizi ebben a pózban nem látott maga elé, és kétszer belelépett egy hangyabolyba (a hangyák megbocsátottak, de nem hamar), egyszer nekiment egy kőnek, egyszer pedig majdnem rálépett Péterre, a pingvinre, aki az útközepén állt és az eget bámulta.

– Hé! – kiáltott Péter, és gyorsan félreugrott. – Vigyázz!

– Elnézést! – mondta Zizi, és megpróbálta kiegyenesedni, de akkor megint belebotlott egy felhőbe. A felhőből eső hullott. Az eső Péterre hullott.

Péter a szárnyait széttárta, és boldog mosollyal nézett felfelé. – Eső! Igazi eső! – Aztán megnézte a derült eget, és összeráncolta a homlokát. – De... nincs felhő. Honnan jön az eső?

– Semmiből – mondta Zizi gyorsan. – A szavanna misztériuma. Nem kell aggódni.

– De én örülök neki! – mondta Péter, és táncolni kezdett a cseppekben. – Ez olyan, mint otthon! A jeges tenger permetje! Csak épp nem jeges. Meg nem is tenger. De azért szép!

Manó a fáról figyelte az egész jelenetet, és már olyan erősen kacagott, hogy majdnem leesett az ágról. Meg kellett kapaszkodnia mind a négy végtagjával, és még így is rázta a nevetés.

– Zizi! – kiáltott le. – Nézd meg magad!

Zizi amennyire tudott, visszanézett önmagára. A nyakán ott ült egy felhőfoszlány, mint egy nedves, fehér sál. A feje körül apró vízcseppek csillogtak. Az egész megjelenése olyan volt, mint egy nagyon magas, nagyon meglepett, nagyon vizes zsiráf.

– Ez nem jön le – mondta Zizi szomorúan, és megrázta a nyakát. A felhőfoszlány meglengett, de maradt. – Manó, segíts!

– Miért segítenék? – kérdezte Manó nevetve. – Ez a legjobb szórakozás a héten. Hónapban. Évben, lehet.

– Nem vicces – mondta Zizi.

– Dehogynem – mondta Manó. – Nagyon vicces. Nézd, Péter is imádja.

Péter valóban ott táncolt még mindig a szétszóródó esőcseppekben, boldogan csapkodva a szárnyaival. – Ez fantasztikus! – kiáltotta. – Csináld még egyszer, Zizi!

– Nem csinálom szándékosan – mondta Zizi mélyen lélegezve.

– Tudom, tudom – mondta Péter –, de az a szép benne!

Zizi megállt. Mélyen lélegzett. Aztán lassan elkezdett mosolyogni – először csak egy kis mosoly volt, aztán egyre nagyobb lett, végül Zizi egész arca felragyogott. Mert Péter-nek igaza volt. Abban, hogy valaminek a szépsége nem mindig attól függ, hogy szándékos-e. Néha a véletlen dolgok a legszebbek. Néha a legviccesebb pillanatok azok, amelyeket nem terveztek.

Természetesen ezt még nem mondta el senkinek. Ehhez először valami különlegesnek kellett történnie. És az – mint kiderül – már másnap megtörtént.

4. fejezet – A felhős ajándék

A nap délelőttje csendesen telt. Zizi megunta a görnyedezést, és inkább a szavanna északi szélén sétált, ahol kevesebb állat fordult meg. Ott volt egy hosszú, egyenes ösvény, amelyet az akácfák szegélyeztek, és ahol az embernek – vagy esetünkben a zsiráfnak – gondolkodni lehetett.

Zizi gondolkodott. Azt gondolta, hogy talán sosem lesz ez máshogy. Talán mindig belefog botlani a felhőkbe. Talán Hermina mindig félreérti az esőt. Talán Manó mindig fog nevetni rajta a fáról – ami nem volt baj, Manó kedvesen nevetett, nem gonoszul. Talán Péter pingvin mindig örülni fog a szétszóródó cseppeknek, mert azok emlékeztetik az otthonára.

Talán – gondolta Zizi – ez csak az ő élete. Ilyen. Felhős. Szó szerint.

Épp ennél a gondolatnál járt, amikor a nyaka – természetesen – beleakadt egy nagy, különösen puha, különösen vastag felhőbe. Ez a felhő nem volt olyan, mint a többi. Ez egy különleges felhő volt – olyan, amelyik hosszú ideje gyűjtötte magában a napfényt, a párát, a reggeli harmatot és a szavanna minden színét. Zizi próbálta kiszabadítani a nyakát, de a felhő ragaszkodott hozzá. Zizi megrázta a fejét – a felhő megrázódott. Zizi jobbra fordult – a felhő is jobbra fordult. Zizi végül nagyot rántott a nyakán.

És akkor valami csodálatos történt.

A felhőből – mintha csak várta volna ezt a pillanatot – egy hosszú, széles, ragyogó szivárvány kanyarodott ki. Nem egy halvány, messziről látható szivárvány, hanem egy igazi, közelről való, minden színében tündöklő szivárvány, amely Zizi nyaka mentén gördült le, és mint egy selyemsál, ráborul az egész szavannára. Piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, lila – mind egymás mellett, mind ragyogva, mind tökéletesen.

Zizi megdermedt.

A szavannán minden állat megállt. Hermina fél lábbal a levegőben maradt. Manó az ágba kapaszkodott, de nem a nevetéstől – a csodálkozástól. Péter pingvin olyan hirtelen állt meg, hogy a kis lábai megcsúsztak a füvön.

Mindenki felfelé nézett. A szivárvány ott ívelt a szavanna felett, Zizi nyakától indulva, és mindkét végével a látóhatáron túlra mutatott. A fény úgy tört meg benne, hogy az egész szavanna aranyos, szivárvány-fényben fürdött.

– Ez... – kezdte Hermina, és most kivételesen nem tudta folytatni.

– Gyönyörű – suttogta Manó, és nem nevetett.

– Ez olyan, mint otthon – mondta Péter halkan –, de még szebb. Otthon nincs ilyen szivárvány. Otthon csak jég van és fókák. Ez... – Péter elgondolkodott. – Szerintem ez jobb, mint a jég. Talán.

Hermina lassan Zizire nézett. Aztán a szivárvány indulópontjára – Zizi nyakára. Aztán megint Zizire. A nagy, okos elefántszem csendesen számolt össze mindent. Az esőt. A ködöt. A jégesőt. Most a szivárványt.

– Zizi – mondta Hermina lassan –, te csináltad ezt?

Zizi mélyen lélegzett. Sok lehetőség volt. Mondhatott volna valamit a szavanna misztériumáról. A természet titkairól. Az időjárás kiszámíthatatlanságáról. Mindezekre Hermina biztosan el tudott volna mondani egy hosszú és ünnepélyes szónoklatot, és mindenki elégedett lett volna.

De Zizi ezt nem tette.

– Igen – mondta egyszerűen. – Én csináltam. Véletlenül. Pontosabban a nyakam csinálta, ami belebotlott a felhőbe, ami aztán kiengedte a szivárványt. Ahogy az eső is tőlem jött. Meg a köd. Meg a jégeső. Minden a felhőkből jött, amikbe a nyakam belefut. Mert olyan magas vagyok.

Csend.

Aztán Manó felnevetett – de most nem a viccesen-kárörvendő nevetéssel, hanem egy igazi, meglepett, örömteli, szívből jövő nevetéssel. – Tudtam! Tudtam az elejétől! – kiáltotta. – De ezt kellett látni!

Péter tapsikolni kezdett a szárnyaival. – Csináld még! Kérlek, csináld még!

Hermina sokáig hallgatott. Aztán – ami nagyon ritka volt – mosolygott. – Tehát te vagy az, aki az esőt hozza – mondta csendesen. – Az egész idő alatt te voltál.

– Sajnálom – mondta Zizi. – Nem akartam megtéveszteni senkit. Csak... szégyeltem.

– Szégyelted? – kérdezte Hermina, és a szeme elkerekedett. – Ezt? – Ormányával a szivárványra mutatott, amely még mindig ott ívelt a szavanna felett, lassan halványodva, de még mindig gyönyörűen. – Ezt szégyelted?

Zizi pislogott. – Hát... igen. Mert mindig bajt csinálok vele.

– Nem bajt – mondta Hermina határozottan. – Meglepetéseket. Ez más.

5. fejezet – Zizi titka és a közös nevetés

Este a szavanna lenyugodott. A nap lassan ereszkedett az akácfák mögé, az ég narancssárgára festett, a fű aranyszínben ragyogott, és a szavanna minden hangja halkabb lett – a madárhang, a szél, a fű susogása. Ez volt a szavanna legszebb pillanata, amikor minden egyszerre volt szép és csendes és tele.

Zizi, Hermina, Manó és Péter a nagy akácfa tövénél gyűltek össze. Manó a legalsó ágon ült – kivételesen lejött a magasból, mert ma különleges nap volt, és a különleges napokhoz közelebb kell ülni a többiekhez. Hermina komolyan, de melegséggel állt. Péter a szárnyait összefonta, és a szokásosnál kevesebbet fázott – lehet, hogy a szivárvány belülről is melegítette.

Zizi lefeküdt a fűbe – ami zsiráfnál ritkán fordul elő, mert a felállás nehéz és időigényes, de ma megérte –, és a feje a többiek szemmagasságában volt. Ez kellemes volt. Úgy érezte, mintha mindenki egyforma lenne, legalábbis egy kicsit.

– Szóval – kezdte Manó, és megette az utolsó kis gyümölcsét, amit a fáról hozott le –, meséld el az elejétől. Mióta botlasz bele a felhőkbe?

– Mindig – mondta Zizi. – Amióta elég magas vagyok hozzá. Eleinte nem volt nagy baj, mert kicsi voltam, és a felhők is magasabban voltak. De ahogy nőttem... – Zizi a hosszú nyakát nézte. – A zsiráfok négyéves korukra majdnem elérnek a teljes magasságukra, és akkor a nyak már elér a reggeli felhőkig. Ettől fogva minden reggel kaland.

– Kaland – ismételte Hermina, és ez a szó a szájában egészen másképp hangzott, mint ahogy Zizi gondolta. Nem panasz volt, hanem tény. Sőt, majdnem dicséret.

– Téged nem zavar, hogy beázott a reggeli séta közben? – kérdezte Zizi óvatosan.

Hermina elgondolkodott. Ez nála mindig látványos folyamat volt: a fülek megmozdultak, az ormány csendesen lógott, a szem félig lecsukódott. – Zavar – mondta végül őszintén. – De ha tudom, hogy te csináltad, akkor... – Megint csend. – Akkor más. Mert te nem szándékosan csinálod. Te csak vagy. Olyan vagy, amilyen vagy. Ez nem baj.

– Én imádom – mondta Péter azonnal. – Az eső miatt. Az a pár perces eső a te felhődből... – Péter szárnyait a szívére tette, amennyire tudta. – Az egyetlen dolog, ami emlékeztet arra, ahonnan jöttem. Nem megy el a vágyakozás, de legalább van valami, ami enyhíti.

Zizi hosszan nézett Péterre. – Komolyan? Neked segít?

– Minden reggel – mondta Péter egyszerűen.

Manó az ágon hintázott egyet. – Én meg azért szeretem, mert vicces. Nem kell mindig mély oka legyen valaminek. Néha elég, ha vicces.

Zizi elnevette magát. – Vicces – mondta. – Igen. Az volt, ugye? A jégeső különösen.

– A jégeső volt a legjobb – mondta Manó. – Hermina napló-bejegyzést írt róla.

– Írtam – vallotta be Hermina, és most valami ritka dolog történt: Hermina is elmosolyodott. – „Rendkívüli időjárási jelenség, napsütésben, felhőtlen égből" – idézte saját magát. – Valóban rendkívüli volt. Csak nem úgy, ahogy gondoltam.

A nap tovább süllyedt, és az ég narancssárgából rózsaszínbe váltott. Zizi nyaka csendesen, óvatosan emelkedett fel – nem azért, mert vigyázatlan volt, hanem mert a nyújtózkodás ösztönös volt, és Zizi ma már nem szégyellte. A nyak beleért egy kis, esti felhőbe, és belőle apró csillagfényű cseppek hulltak alá – nem eső, csak pára, amely a napfénytől csillogott.

Mindenki felnézett.

– Ez szép – mondta Manó halkan.

– Nagyon szép – mondta Péter.

– Igen – mondta Hermina. – Ez is feljegyzem a naplóba. De most nem „rendkívüli időjárási jelenség" lesz a cím.

– Mi lesz? – kérdezte Zizi.

– „Zizi estéje" – mondta Hermina. – Ennyi elég.

Zizi egy darabig csendben volt. A csillogó cseppek lassan szétszóródtak a levegőben, és apró szivárványszínű nyomot hagytak maguk után – olyat, amit csak akkor lehet látni, ha az ember – vagy az elefánt, vagy a majom, vagy a pingvin – pontosan a megfelelő szögből nézi.

– Köszönöm – mondta Zizi végül. – Mindnyájatoknak. Hogy nem haragudtatok.

– Miért haragudt volna valaki? – kérdezte Manó. – Te csak önmaged voltál. Az sosem ok a haragra.

– Hermina haragudott a jégesőre – mondta Péter.

– Nem haragudtam – mondta Hermina méltósággal. – Meglepődtem. Ez más.

– Sokat mondasz, hogy „ez más" – jegyezte meg Manó.

– Mert sok dolog más – felelte Hermina. – Ez a bölcsesség alapja.

Manó nevetve bólintott. Péter a szárnyait összerakta, és úgy állt, mint aki nagyon elégedett. Hermina ünnepélyesen, de most mosolyogva nézett a napnyugta felé. Zizi pedig lassan felemelte a nyakát – egészen magasra, egészen a felhőkig –, és most nem szégyenkezve, nem bocsánatkérően, hanem egyszerűen csak: önmagaként.

A felhő meglebegett. Nem esett belőle semmi. Csak ott volt, lazán, mint egy régi barát.

Mert az volt.

A mese tanulsága

Zizi meséje egy fontos dologról szól: arról, hogy amit mi magunkban furcsának vagy kellemetlennek tartunk, az mások szemével nézve lehet ajándék, meglepetés, vagy éppen gyönyörűség. Zizi hosszú nyaka miatt állandóan belebotlott a felhőkbe – és ez eleinte csak bajt okozott. De ugyanez a hosszú nyak hozta az esőt, a ködöt, és végül a szivárványt. Ugyanaz a tulajdonság, más szemszögből nézve, egészen mást jelent.

Ez a vicces állatos mese gyerekeknek arra is emlékeztet, hogy a barátok nem azért fontosak, mert minden helyzetben megoldanak mindent – hanem azért, mert velük együtt lehet nevetni azon is, ami elsőre nem sikerül. Manó nevetett, Péter örült az esőnek, Hermina végül megértette. Mindhárom máshogy reagált, és mindhárom a maga módján szerette Zizit.

Ha szeretsz vicces és tanulságos meséket egyszerre, nézd meg a Rövid, vicces mesék kategóriánkat – ott még sok nevettető és szívmelengető történet vár!

Gyakran ismételt kérdések