Buksi béka és a nagy eső – állatos mese gyerekeknek (3. rész)

Ez az állatos mese gyerekeknek Buksi béka harmadik nagy kalandja. Ha még nem olvastad az első két részt, ne aggódj – ez a történet önállóan is érthető és élvezhető! De ha szeretnéd az elejétől megismerni Buksit, olvasd el előbb Buksi első ugrásának és bátorság próbájának történetét is!

1. fejezet – Buksi és a közeledő eső

Buksi béka a tó partján állt, és boldogan szippantotta a levegőt. Más állat nem szippantott így a levegőből – de Buksi tudott valamit, amit ők nem tudtak. Pontosan érezte, mikor közeleg az eső. Nem kellett hozzá semmi különleges – csak egy kicsit mélyebbet lélegezni, és a levegőben benne volt: nedves, friss, különleges illat, ami csak akkor van, amikor az eső már útban van.

– Jön! – mondta Buksi, és akkora mosolyt villantott, hogy ha a napnak szája lett volna, biztosan versenyre kelt volna vele. – Jön a nagy eső!

Körülötte a tó lakói azonnal reagáltak – de nem ugyanúgy, mint Buksi. A récék hangos hápogással buktak a vízbe. A verebek csiripelve menekültek a bokrok alá. Egy barna nyúl eszeveszett iramban vágtatott a fák felé, fülei hátracsapva, farka fehéren villogva. A kacsaúszó virágok összezárták szirmaikat.

Mindenki menekült. Mindenki, kivéve Buksit.

Buksi széttárta a karjait, felemelte a fejét az elsötétülő ég felé, és csak állt. Hátizsákja a hátán billegett, kis zöld lábai szilárdan álltak a puha, agyagos tóparton.

– Boldog eső! – mondta Buksi. – Kedves eső! Gyere már!

Az ég meghallotta. Az első cseppek lassan, óvatosan érkeztek – egy-egy nagy, nehéz csepp, amely kört rajzolt a tó felszínére. Aztán egyre sűrűbben, egyre hangosabban – és az eső megérkezett.

Ha szereted Buksi béka kalandjait, olvasd el a Lassú Lóri teknős meséjét is – ahol egy másik különleges állat tanulja meg, hogy a saját tempója a legjobb!

2. fejezet – A nagy zivatar

Az eső nem volt kicsi. Nem volt az a fajta finom, szemerkélős nyári eső, amelyik csak egy kicsit nedvesíti meg a füvet. Ez egy igazi nagy zivatar volt – csattogó, morajló, vödörrel öntő fajta, amelytől a tó felszíne fehéren habzott, és a fűszálak egészen vízszintesen feküdtek.

Buksi természetesen imádta.

Miközben az összes többi állat menedéket keresett, Buksi a hátizsákjából előhúzott egy nagy kerek lótuszlevelet – éppen olyanra készült –, és esernyőként a feje fölé tartotta. Így aztán ő maga száraz maradt, de a körülötte zuhogó esőt teljes szívből élvezhette.

– Hú! – mondta Buksi, ahogy egy különösen nagy villanás cikázott az égen. – Az szép volt!

A mennydörgés utána dörgött – mélyen, erősen, úgy, hogy a tó vize is megremegett tőle. Buksi nem ijedt meg. Régen megijedt tőle – az első ugrásnál például. De azóta sokat tanult. Tudta, hogy a dörrenés csak hang, és a hang elmúlik. Ahogy minden elmúlik.

Egy ideig csak állt az eső alatt, a lótuszlevele alatt, és nézte, ahogy a víz csillogva folyik le a levelekről, ahogy a tóban körök keletkeznek és terjeszkednek, ahogy a levegő egyre frissebb lesz, egyre tisztább, egyre illatos­abb.

A tó másik partján a kis barna nyúl egy nagy lótuszlevél alatt lapult – Buksi észrevette, és a szívébe melegen bebugyolált valami. Odakiáltott a nyúlnak: – Jól vagy?

A nyúl bedugta az orrát a levél alól. – Jól! De esik!

– Igen! – mondta Buksi. – Éppen ezért szép!

A nyúl erre visszahúzta az orrát a levél alá, és Buksi hallotta, hogy halk, elégedett szundikálást kezdett. Az eső a legjobb altató – ezt a nyúl is tudta, még ha másképpen is szerette, mint Buksi.

Az esőről és a viharról szóló mesék különösen kedvesek a gyerekeknek. Ha tetszik Buksinak ez a vidám hozzáállása, olvasd el a vihar utáni szivárvány meséjét is – ahol kiderül, mi az eső legszebb ajándéka!

3. fejezet – Csöppike a tócsában

Az eső lassan elcsendesedett. Ahogy a nagy zivatarokat követő csend szokott lenni – hirtelen, szinte drámai módon. Az imént még dübörgött az ég és zuhogott a víz, és most csend volt. Tiszta, friss, illatos csend, amelyben egyetlen madár sem szólt, egyetlen levél sem mozdult.

Aztán az egyik madár mégis megszólalt – halkan, kérdőn. Aztán a másik. Aztán a harmadik. A világ lassan visszatért önmagához.

Buksi letette a lótuszlevelet, és körülnézett. A tó partján tócsák keletkeztek – nagy, kerek, tükrös tócsák, amelyekben az ég visszatükröződött. A fűszálak csillogtak. A levegő hűvös volt és friss, és Buksi mélyet lélegzett belőle, hogy minél többet magába szívjon.

Akkor észrevette a tócsát az ösvény szélén.

Nem a tócsa volt különleges – az ösvényen tíz is volt ilyen. Hanem az, ami a tócsában volt. Egy apró, halványkék csigaház – és benne egy még apróbb csiga, aki nem tudott kijutni, mert a tócsa mélyebb volt, mint ő maga.

– Hé! – mondta Buksi, és közelebb ugrott. – Te jó, kis csiga, mi van veled?

A csiga kinyújtotta az egyik szarvacskáját, és körülnézett. – Belezuhantam – mondta egyszerűen, mintha ez a legtermészetesebb dolog lett volna a világon. – A viharos szél belökte a zsákot, amire mászom, és én beleestem ebbe a tócsába. Most nem tudok kimászni. Rövid a lábam.

– Tényleg rövid – állapította meg Buksi. – Csigáknál ez általános.

– Igen – mondta a csiga. – Csöppikének hívnak.

– Buksi vagyok – mondta Buksi. – Mindjárt kisegítlek.

De akkor Buksi megállt. Mert eszébe jutott, hogy ő béka. Bár mászni tud, a kis csigát kiemelni egy tócsából – ez nem egyszerű feladat. A csiga háza nehéz volt, és Buksi kis mancsai nem nagyon alkalmasak a csigaemelésre.

– Szükségem van valakire – mondta Buksi. – Valakire, aki segít.

– Én megvárom – mondta Csöppike nyugodtan. – Időm van.

Buksi elmosolyodott. Ez a csiga valahogy nagyon szimpatikus volt neki.

4. fejezet – Két béka, egy csiga

Buksi nem ment messze. A tó partján, éppen a nagy fűzbokornál, egy ismerős zöld alak ugrált a tócsák között – Mocsár volt, Buksi régi ismerőse a tóból. Mocsár valamivel nagyobb volt Buksinál, és valamivel lassabb is, de szívből segítőkész, ez közismert volt a tó lakói között.

– Mocsár! – kiáltotta Buksi. – Segítségre van szükségem!

Mocsár abbahagyta a tócsaugrálást, és odanézett. – Mi van?

– Van egy csiga a tócsában, aki nem tud kijönni – mondta Buksi. – Együtt ki tudnánk emelni.

Mocsár egy másodpercig sem habozott. – Hol van?

Visszamentek Csöppikéhez. A kis csiga türelmesen várt, ahogy ígérte – kinyújtotta a szarvacskáit, és érdeklődve nézett a két érkező békára.

– Ez Csöppike – mondta Buksi Mocsárnak. – Ez Mocsár – mondta Csöppikének.

– Sziasztok – mondta Csöppike.

– Szervusz – mondta Mocsár, és rögtön a feladatra koncentrált. – Szóval ki kell jutni ebből a tócsából. Nem nagy ügy.

Buksi és Mocsár egymás mellé guggoltak a tócsa szélén. Óvatosan, mindkét oldalról megtámasztották Csöppike házát – Buksi balról, Mocsár jobbról –, és lassan, finoman megemelték.

– Nehezebb, mint gondoltam – nyögte Mocsár.

– Csigák sokat esznek – mondta Csöppike megértően.

– Biztos nagyon finomat – mondta Buksi, mert ő mindig a jó dolgokat mondta.

Három erőteljes mozdulattal – hop, hop, hop – Csöppike háza a száraz földre került. A csiga kinyújtotta a fejét, körülnézett, és lassan bólintott.

– Köszönöm – mondta. – Ez nagyon kedves volt tőletek.

– Semmiség – mondta Buksi.

– Valójában elég nehéz volt – mondta Mocsár, és a karját rázta.

– De megérte – mondta Buksi, és Mocsárra nézett. – Ugye megérte?

Mocsár a csigára nézett, aztán Buksira, aztán megint a csigára. – Igen – mondta végül, és mosolygott. – Megérte.

A segítőkészségről és a barátságról szóló mesék között különösen kedves a barátságról szóló tanulságos mesénk – ahol szintén kiderül, hogy az igazi barát akkor is ott van, amikor szükség van rá!

5. fejezet – Görög bölcsessége

Az este lassan ereszkedett a tóra. A nap az égbolt aljára süllyedt, és narancsszín, arany és halvány rózsaszín csíkokat húzott maga után. A tó vize visszatükrözte mindezt – és a tükörben ott volt Buksi, Mocsár és Csöppike hármas árnya is, amint a nagy kő felé tartottak.

A nagy kövön Görög ült. Görög mindig a nagy kövön ült – reggel, délben és este. Ez az ő helye volt, és mindenki tudta ezt. Görög nagy volt és öreg, sötétzöld, ráncokkal borított, és olyan bölcsnek látszott, amilyennek csak az igazán öreg állatok tudnak látszani.

– Görög – szólalt meg Buksi, leülve a kő elé –, ma valami érdekes dolog történt.

– Tudom – mondta Görög, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Láttam.

– Mindent láttál? – csodálkozott Mocsár.

– Mindent – mondta Görög. – Az öreg szemek többet látnak, mint gondolnád. Csak lassabban pislognak.

– Miért nem jöttél segíteni? – kérdezte Buksi, nem vádlóan, csak kíváncsian.

Görög most kinyitotta a szemét. Nagy, arany szemek voltak, amelyekben a naplementét tükrözte a tó. – Mert te ott voltál – mondta egyszerűen. – És Mocsár ott volt. Kettőtök segítsége elég volt. Az öreg békák nem akkor segítenek, amikor nem szükséges. Csak akkor, amikor valóban szükség van rájuk.

Csöppike a Buksi tenyerén ülve hallgatta ezt. – Ez bölcs – mondta.

– Igen – mondta Görög, és visszacsukta a szemét. – Az vagyok.

– Görög – kérdezte Buksi még egyszer –, miért szeretem annyira az esőt? A többi állat fél tőle, menekül előle. Én pedig örülök neki. Miért?

Görög sokáig hallgatott. A tó csobogott. Egy béka valahol a nádas mélyén elkurrogott egyet.

– Mert béka vagy – mondta végül Görög. – A béka és az eső egy tőről fakad. Az eső tölti fel a tavunkat, az eső mossa tisztára a tópartot, az eső hozza a legédesebb légyet és a legszebb tócsát. Az eső a mi barátunk. Más állat ezt nem így látja – mert ők mások. De te béka vagy. Ez a te természeted. Sosem kell szabadkoznod azért, ami a természeted.

Buksi ezen sokáig gondolkodott. Aztán bólintott.

– Köszönöm, Görög – mondta.

– Nincs mit – mondta Görög. – Most menjetek. Aludni akarok.

A bölcsesség és az önismeret témájáról olvasd el a lajhár meséjét is – ahol egy másik állat tanulja meg, hogy a saját természete az, ami a legjobb benne! A békaféléket és életmódjukat egyébként a Wikipédia összefoglalójából is érdemes megismerni – kiderül belőle, miért is imádják a békák valóban az esőt!

6. fejezet – Új barátság a tó partján

Mocsár hazament – a nádas mélyén volt az ő kuckója, és már vacsoraidő volt. Görög aludt. A tó lassan lecsendesedett, a madarak elhallgattak, és a víz tükörré simult a szélcsendes estében.

Buksi és Csöppike ott maradtak a nagy kő mellett. Egymás mellé ültek – Buksi a kövön, Csöppike mellette a fűben –, és nézték a tavat.

– Messze laksz? – kérdezte Buksi.

– Nem nagyon – mondta Csöppike. – A híd mögötti ligetben. Ott van egy különösen kényelmes kő, amelyen szoktam lakni.

– Jó hely? – kérdezte Buksi.

– Kiváló – mondta Csöppike. – Kicsit nedves, kicsit mohás, kicsit árnyékos. Pontosan amennyi kell.

– Én is szeretem a nedveset, a mohást és az árnyékosat – mondta Buksi.

– Tudom – mondta Csöppike. – Béka vagy.

Buksi elnevette magát – azt a vidám, buborékos békaröhögést, ami egy kicsit úgy hangzik, mint amikor köveket dobnak a tóba. – Igen – mondta. – Béka vagyok.

Egy darabig csendben ültek. A tó csillogott. Valahol a nádas szélén egy gólya egy lábán állt és aludt. A levegőben ott volt még az eső illata – az a különleges, tiszta, illatos eső utáni szag, ami Buksi kedvence volt az összes szag közül.

– Buksi – mondta Csöppike végül –, köszönöm, hogy kisegítettél. Nem is ismertelek, mégis segítettél.

– Az a legjobb fajta segítség – mondta Buksi. – Amikor nem kell ismerni valakit ahhoz, hogy segíts neki. Elég, ha látod, hogy szüksége van rá.

Csöppike ezen elgondolkodott. – Ez nagyon okos – mondta végül.

– Görög mondta valami hasonlót egyszer – mondta Buksi szerényen.

– Bölcs béka – mondta Csöppike.

– Az – mondta Buksi. – De azért mi sem vagyunk buták.

Csöppike lassan, elégedetten bólintott.

Azután eljött az idő, hogy Csöppike hazamenjen – lassan, a maga tempójában, ahogy a csigák szoknak. Buksi elkísérte egy darabon, aztán visszafordult a tóhoz. Leült a nagy kőre – Görög helyére, mert Görög már lement a vízbe aludni –, és nézte a csillagokat, ahogy egyenként megjelennek az égen.

Holnap megint lehet eső. Remélte, hogy lesz.

Ha tetszett Buksi béka mai kalandja, böngéssz az összes állatos mesénk között – rengeteg vidám, kedves állatos barát vár ott! Vagy olvasd el a Tüske Tódor sünimese történetét – ahol egy sündisznó tanulja meg, hogy a különbözőség erény, nem hátrány!

🐸 Tanulság

Buksi meséje ma három dolgot mutat meg. Az első: minden állatnak – minden embernek – megvan a maga természete, és azt nem kell szégyellni. Buksi azért szereti az esőt, mert béka. Ez az ő sajátja, ez az ő ajándéka. Nem kell olyannak lenni, mint a nyúl vagy a madár – elég olyannak lenni, amilyen valaki valójában.

A második: a segítség nem mindig látványos. Buksi és Mocsár nem csináltak hőstetteket – csak együtt kiemeltek egy csigát egy tócsából. De Csöppikének ez volt az egész világ abban a pillanatban. A kis segítség is segítség.

A harmadik – és talán a legfontosabb – Görög bölcsessége: nem kell ismerni valakit ahhoz, hogy segíts rajta. Elég látni, hogy szüksége van rá. Ez az igazi segítőkészség – nem a barátoknak való segítés, hanem az ismeretlennek is.

Ha szeretnéd Buksi béka összes kalandját elolvasni, ne maradj le az első részről és a bátorság próbájáról sem!

❓ Gyakran ismételt kérdések