Buksi Béka és a bátorság próbája – állatos mese gyerekeknek

Ez az állatos mese gyerekeknek egy kis zöld béka történetét meséli el, aki minden nap ott ül a tóparton, de sohasem mer beugrani a mély vízbe. Buksi Béka tudjuk, hogy az úszás a békák természete – mégis valami visszatartja. Vajon mi? És vajon lesz-e egyszer annyi bátorsága, hogy legyőzze a félelmét? Ez a béka mese nemcsak szórakoztat, hanem megmutatja, hogy a bátorság nem velünk születik – hanem lépésről lépésre fejlesztjük ki magunkban.

1. fejezet – Buksi és a Nagy Tó

A Nádas-tó partján, egy nagy, hajladozó fűzfa tövében élt egy kis zöld béka, akit mindenki csak Buksinak hívott. Kapott ezt a becenevet a két pirosló pöttyről, amelyek az arcán ékeskedtek, és amelyek mindig lángba borultak, valahányszor zavarba jött – márpedig Buksi nagyon sokszor zavarba jött.

Buksi Béka reggeltől estig a tóparton üldögélt. Nézte a vizet, ahogy a szél meglibbentette a felszínét, ahogy a nádszálak táncoltak a hullámokban, és ahogy a többi béka – a nagyobbak, a bátrak – vidáman csobbantak bele a tóba. Fejest ugrottak, úsztak, merültek, nevetve fröcsköltek egymásra. Buski nézte őket, és szíve összeszorult.

Mert Buksi Béka félt a Nagy Tótól.

Nem félt a nádastól, nem félt a szúnyogoktól, nem félt az esőtől. De a nagy, sötétnek tűnő nyílt víztől – attól igen. Valahányszor közel ment a parthoz, és lenézett a mélységbe, a lába megremegett, és visszahátrált a száraz földre.

– Holnap – suttogta magának minden este. – Holnap biztosan beleugrom.

De holnap sosem jött el.

A többi béka nem csúfolta Buksit. Néha meghívták őt is. – Gyere, Buksi! A víz meleg! – kiabálták. De Buksi csak a fejét rázta, és visszahúzódott a fűzfa tövébe. Ott ült, és nézte a nagy tó csendes, kékes tükrét, amelyen a reggeli köd halkan úszott át, mint egy puha fehér álom. Szép volt a tó – ezt Buksi is tudta. De valami mégis visszatartotta.

Egy reggel, amikor egyedül ült a parton, és a lábujjai épp csak hogy hozzáértek a vízhez, maga elé mormogott:

– Miért nem tudok én is olyan bátor lenni, mint a többiek?

A kérdés ott lebegett a pára felett, és senki sem válaszolt rá. Egyelőre.

2. fejezet – A Bagoly tanácsa

Azon az estén, amikor a hold már felkúszott az ég tetejére és ezüstös fénnyel öntötte el a tavat, Buksi még mindig a parton üldögélt. Nem tudott aludni. A gondolatai körbe-körbe kergették egymást, mint a szélben forgó falevél.

Egyszer csak neszt hallott a fűzfa ágai között. Majd egy mély, dörmögő hang szólalt meg felülről:

– Hát te mit csinálsz itt ilyen sokáig, kis béka?

Buksi felnézett. A fűzfa vastag ágán egy öreg bagoly ült, sárga szeme élesen csillogott a holdfényben. Ez volt Mókos bácsi, a tó legbölcsebb lakója. Azt mondták, hogy ő már annyi mindent látott és annyi mindent tudott, hogy minden kérdésre tudott valamit felelni.

– Nem tudok aludni, Mókos bácsi – mondta Buksi halkan. – Azon gondolkozom, hogy miért félek én a Nagy Tótól. A többi béka mind beugrik, csak én nem.

A bagoly hosszan hallgatott. Aztán lassan biccentett.

– Mesélj nekem a félelmedről. Mit érzel pontosan, amikor a parton állsz?

Buksi egy pillanatra meglepődött, hogy valaki megkérdezi ezt tőle. Aztán szép lassan elmesélte: hogy remeg a lába, hogy összeszorul a gyomra, hogy az eszébe jutnak mindenféle rossz gondolatok – mi van, ha elmerül, mi van, ha nem tud kijönni, mi van, ha valami vár rá odalent a sötétben.

Mókos bácsi figyelmesen hallgatta. Aztán így szólt:

– Tudod-e, Buksi, hogy én is féltem valamitől egykor?

Buksi szemét kerekre nyitotta. – Te? De hát te olyan bölcs vagy!

– A bölcsesség nem azt jelenti, hogy nem félünk – mondta a bagoly nyugodtan. – Hanem azt, hogy megtanulunk a félelmünkkel együtt cselekedni. Én egykor féltem a sötéttől. Pedig bagoly vagyok – a sötét az én világom. Mégis féltem tőle, amíg fiatal voltam. Tudod, mi segített?

– Mi? – kérdezte Buksi izgatottan.

– Az, hogy nem vártam arra, hogy a félelem elmúljon. Mert a félelem nem múlik el magától, kis béka. Hanem cselekszel, és közben ott van veled – és akkor lassan, nagyon lassan kisebb lesz. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. A bátorság azt jelenti, hogy félsz – és mégis megteszed.

Buksi sokáig hallgatott. A hold fénye rezgett a tó vizén.

– De hogyan kezdjem el? – kérdezte végül.

– Kis lépésekkel – mondta Mókos bácsi egyszerűen. – Holnap ne a túlpartra gondolj. Csak arra gondolj, hogy beáztatod mind a négy lábad. Ennyi. Csak ennyi.

Ezzel a bagoly behunyta a szemét, és az éjszaka csendjébe burkolózott. Buksi pedig hazaballagott a fűzfa tövébe, és először hosszú idő után mélyen, nyugodtan aludt.

3. fejezet – Az első próbálkozás

Másnap reggel, amikor a nap első sugarai aranyba mártották a nádszálakat, Buksi Béka felébredt, és azonnal a bagoly szavai jutottak az eszébe. Kis lépések. Csak a négy lábad.

Felkelt, és lassan, nagyon lassan a tópart felé indult. A gyomra már most összeszorult. A lába már most remegett. De aztán eszébe jutott Mókos bácsi hangja: Félsz – és mégis megteszed.

Megállt a parton. A víz ma különösen csillogott – millió apró tükörből állt, amelyek visszaverték a reggeli napfényt. Vízililiomok lebegtek a felszínen, itt-ott egy-egy hal úszott el csendben a mélyben. Nem tűnt olyan ijesztőnek. Vagy mégis?

Buksi lassan előretolta az egyik mellső lábát. A víz hideg volt, de kellemes. Aztán a másikat. Aztán a hátsó lábait is. Mind a négy lába a vízben volt.

– Csináltam! – gondolta magában, és az arcán hatalmas mosoly jelent meg.

De aztán valami megmozdult alatta a vízben – valószínűleg csak egy hal volt –, és Buksi ijedtében elveszítette az egyensúlyát. Csobbanás! Bele is esett.

A víz körbevette, a szeme tele lett, a szája tele lett, és egy pillanatra pánik kerítette hatalmába. De aztán – szinte ösztönösen – a lábai elkezdtek mozogni. Úszni kezdett. Mert Buksi Béka, hiába félt, mégiscsak béka volt, és a békák tudnak úszni.

Néhány másodperc múlva már a vízben ficánkolt, és – meglepetésére – nem volt semmi baj. A víz hordozta. A lábai dolgoztak. Nem merült el, nem tűnt el semmi gonosz, semmi ijesztő nem jött elő a mélységből.

Amikor visszamászott a partra, ázott volt, köpködte a vizet, és az arcán ott piroslottak a pöttyei – de egész testében valami melegség terjedt szét. Valami, amit eddig nem érzett.

– Megcsináltam – suttogta. – Igaz, hogy beestem. Igaz, hogy kicsit megijedtem. De megcsináltam.

Ez a bátorság mese gyerekeknek itt éri el az egyik legfontosabb pontját: Buksi nem vált hirtelen félelemnélküli hőssé. Megbotlott, beleesett – és mégis talpon maradt. Mert a próbálkozás maga is győzelem.

A többi béka, aki a tóban úszott, észrevette Buksit. Tapsikáltak és ugrándoztak.

– Látjuk, Buksi! Voltál a vízben! – kiabálták.

Buksi arcán a pöttyek most is piroslottak – de ezúttal nem szégyenből. Hanem büszkeségből.

4. fejezet – A bátorság pillanata

A következő napokban Buksi minden reggel visszament a tóhoz. Eleinte csak a lábait áztatta be. Aztán egy kicsit mélyebbre ment. Aztán már úszott is, igaz, csak a sekély részen, ahol a lába még ért a fenékre. De minden egyes nappal egy kicsit bátrabban, egy kicsit messzebbre.

Mókos bácsi esténként figyelte őt a fűzfáról, de semmit sem szólt. Csak biccentett, ha Buksi felnézett rá. Ez a biccentés többet ért száz szónál.

Aztán egy este – a nap éppen lefelé indult az ég peremén, és narancssárga-bíbor fénnyel festette be az egész tavat – Buksi megállt a tóparton, és a nyílt vízre nézett. A túlpart messze volt. Onnan ide, innen oda – ez lett volna a valódi próba. Nem csak a sekély, nem csak a part menti rész. A nagy, nyílt víz.

Szíve gyorsan vert. A gyomra összeszorult. A lába remegett – igen, még mindig. De valami más is volt most benne, amit eddig nem érzett ilyen erősen. Egy apró, makacs, lángoló valami a mellkasa közepén.

Elszántság.

– Félek – mondta hangosan, csendesen, csak magának. – Félek. És mégis megcsinálom.

Mélyet lélegzett. A naplementés víz tükrében ott látta saját kis zöld arcát, a két piros pöttyöt – és valahogy most nem tűnt olyan kicsinek, olyan gyávának. Most valahogy... bátornak tűnt.

Összeszedte minden erejét. Megtolta a hátulsó lábait, és beugrott a tóba.

Csobbanás!

A víz befogadta. Körülfonta. Hordozta. Buksi úszott – erősen, határozottan, ahogy eddig sohasem. A lábai ritmikusan dolgoztak, a feje felemelkedett a víz fölé, és nézte a távolodó partot, aztán a közeledő másik partot. A víz hideg volt és tiszta, a naplemente fénye hosszú narancssárga csíkot húzott a felszínen, és Buksi ott úszott ebben a csíkban, mint valami kis zöld hős.

Nem volt könnyű. Közepe felé elkezdett fáradni, és egy pillanatra eszébe jutott: mi van, ha nem bírom? De aztán maga elé képzelte Mókos bácsi biccentését, és folytatta. Egy csapás, még egy csapás, még egy.

A tanulságos mesék legjava pontosan erről szól: nem az a hős, aki sohasem fárad el. Hanem az, aki elfárad – és mégis folytatja.

5. fejezet – A túlpart öröme

Amikor Buksi Béka keze – pardon, mellső lába – megérintette a túlpart iszapját, egy pillanatra megállt. Aztán kimászott a vízből, és ott állt a Nádas-tó másik oldalán, ahol még sohasem járt.

Körülnézett. Más fűzfák. Más nádszálak. Más vízililiomok. De ugyanolyan szép, ugyanolyan csodálatos. És onnan – a túlpartról – visszanézett arra a helyre, ahol reggeltől estig szokott ülni. Olyan kicsinek tűnt! Olyan közelinek tűnt, amit pedig olyan távolinak képzelt.

Aztán valami meleg és ismerős hangot hallott. Felfelé nézett: a fűzfa ágán ott ült Mókos bácsi. Mert a bölcs öreg bagoly átrepült a tó felett, és most itt volt – a túlparton.

– Megcsináltad – mondta csak ennyit.

– Megcsináltam – mondta Buksi. – Féltem. Nagyon féltem. De megcsináltam.

– Pontosan – bólintott a bagoly. – Ez a bátorság, kis béka. Nem több, nem kevesebb. Nem az, hogy nem félsz. Hanem az, hogy cselekszel, miközben félsz.

Buksi leült egy nagy vízililiom-levélre, és a levél ringott alatta a vízen. Körülötte pillangók táncoltak – sárga, kék, narancs pillangók, amelyek mintha csak ünnepelni jöttek volna. A nap még mindig sütött, a tó még mindig csillogott, és Buksi Béka – a kis zöld béka a piros pöttyökkel – most először érezte igazán, hogy van helye ebben a világban.

Amikor este visszaúszott a saját partjára, a többi béka várta. Mindenki tudta, mi történt. Brekegtek és ugrándoztak, és Buksi közéjük állt, és ő is brekegett és ő is ugrándozott, és az arcán a piros pöttyök ragyogtak – de most öröm volt mögöttük, nem szégyen.

Azon az estén Buksi Béka azt suttogta magának, mielőtt elaludt:

– Holnap is megcsinálom. És holnapután is. Mert a bátorság nem egy nap alatt nő meg bennünk – hanem napról napra, ugrásonként, pöttyönként.

Ha szeretnél olvasni Buksi Béka első nagy kalandjáról is, keresd fel a Buksi Béka első ugrása című meséinket, ahol ugyanez a kis zöld béka még egészen kicsiként fedezi fel a tópart csodáit!

Ha pedig más kedves állatos meséket is szívesen olvasnál, nézd meg állatos meséink teljes gyűjteményét – rengeteg izgalmas, tanulságos történetet találsz ott!

A mese tanulsága – mit üzen Buksi Béka bátorságpróbája?

Buksi Béka meséje egy nagyon fontos és nagyon emberi – vagy inkább nagyon béka – igazságot mutat meg: a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. A bátorság azt jelenti, hogy félünk, és mégis cselekszünk.

Buksi napokig üldögélt a tóparton. Várt arra, hogy elmúljon a félelme. De a félelem nem múlt el magától. Csak akkor kezdett zsugorodni, amikor Buksi elkezdett cselekedni – kis lépésekkel, nap mint nap. Először csak a lábait áztatta be. Aztán a sekélyes részbe ment. Végül átúszott a túlpartra.

Ez a béka mese arról is szól, mennyire fontos a bátorítás. Mókos bácsi nem csinálta meg helyette – csak mellette állt, biztatott, és megmutatta az irányt. Mindannyiunknak van szüksége egy Mókos bácsira.

A gyerekek számára ez az üzenet különösen fontos. Félni teljesen természetes. Az első nap az oviban, az iskolában, egy ismeretlen helyen – mind-mind olyan helyzetek, ahol a félelem ott van. De ahogy Buksi megtanulta: a félelem nem akadály. Csak jelzés. Jelzés arra, hogy valami számunkra új és ismeretlen dolog előtt állunk. És az ismeretlen dolgok legtöbbször – ha szembenézünk velük – nem is olyan ijesztők.

Szülőknek: miért fontos a bátorságról szóló mese?

A mesék régóta az egyik leghatékonyabb eszközök a gyermekek érzelmi fejlesztésében. Egy-egy jól megválasztott történet biztonságos távolságból segít feldolgozni azokat az érzéseket, amelyekről egyébként nehéz beszélni. A félelem pontosan ilyen téma.

Ha gyermeketek valamilyen félelommel küzd – legyen az az első óvodai nap, az úszásoktatás, egy ismeretlen személy, vagy bármi más –, a bátorság mese gyerekeknek formátuma különösen sokat segíthet. Amikor a gyerek azonosul Buksi Békával, és átéli az ő félelmét, majd az ő kis győzelmét, közben a saját félelmeit is feldolgozza – anélkül, hogy ez közvetlen nyomást jelentene számára.

A pszichológiai kutatások megerősítik, hogy a mesék szimbolikus üzenetei mélyen hatnak a gyermekek gondolkodásmódjára. Ahogy azt a Szülővilág is megfogalmazza: a bátorságról szóló mesék segítik a gyerekeket abban, hogy megértsék – a félelem legyőzhető, ha kitartunk és próbálkozunk.

Néhány tipp a mesélés utánra:

• Kérdezd meg gyermekedet: „Te félsz-e valamitől úgy, mint Buksi?" – és hallgasd meg figyelmesen.
• Rajzolják le kedvenc jelenetet a meséből – ez segíti a feldolgozást.
• Dicsérd meg, ha gyermeked valami újat megpróbál, még ha nem is sikerül tökéletesen!

Ha hasonló, fejlesztő célzatú meséket keresel, nézd meg fejlesztő meséink gyűjteményét is, ahol még több ilyen tanulságos, gyermekpszichológiai szempontból is értékes történetet találsz!

Valamint, ha az önbizalom fejlesztése a célod, olvass bele abba, hogyan erősíthetjük bátortalan gyermekeinket a pozitív pszichológia eszközeivel.

GYIK – Gyakran ismételt kérdések Buksi Béka bátorságpróbájáról