Éjjeli fények az erdő mélyén – varázslatos esti mese gyerekeknek

Ez az esti mese gyerekeknek arról szól, hogy az éjszaka nem sötét és ijesztő – hanem tele van apró, csillogó csodákkal, amelyeket csak azok láthatnak meg, akik bátrak és kíváncsiak. Luca, a hatéves kislány egy különleges nyári estén egy apró szentjánosbogár nyomába ered, és az erdő mélyén olyasmit fedez fel, amit addig soha senki sem mesélt el neki. Barátra lel a sötétben, megtanul bízni az ismeretlenben, és hazafelé már tudja: a világ sokkal szebb, mint amilyennek nappal látszik.

Tartalomjegyzék

• 1. fejezet – A különös kezdet
• 2. fejezet – A fény követése
• 3. fejezet – Makkos barátsága
• 4. fejezet – Holdvilág, a szelíd őzike
• 5. fejezet – A Nagy Fénymező
• 6. fejezet – Hazafelé és az igazi titok
• A mese tanulsága
• Gyakran ismételt kérdések

1. fejezet – A különös kezdet

Az éjszaka már régen leereszkedett a kis házra, ahol Luca aludt – vagy inkább kellene aludnia. Hat éves volt, sötétbarna haja két copfban lógott a vállán, és a hold-csillag mintás pizsamája sehogy sem akart ma este komfortosnak lenni. Forró volt. Nyár közepe, a legmelegebb hetek egyike. Az ablakán be-beáramló langyos szellő sem hozta meg az álmot.

Luca felült az ágyban, és a lábait lelógatva az ablak felé bámult. Odakint az éjszaka kék volt és mély, akár egy tó, amelynek alját nem látni. A kert végénél kezdődött az erdő – mindig ott volt, mindig sötét, és nappal Luca a legjobb barátjának tartotta. De most, éjjel, egészen másnak tűnt. Nagyobbnak. Titokzatosabbnak.

– Nem tudok aludni – sóhajtotta halkan, hogy anyukáját fel ne keltse.

Éppen le akart feküdni, és megint próbálni, amikor meglátta.

Az ablakpárkányon valami pislogott. Egy apró, alig borsószemnyi fénypont – sárgászöld, puha, meleg, mintha egy parányi csillag szállt volna le pontosan oda, ahol Luca szeme elé kerülhetett. A fénypont egyszer felvillant. Aztán még egyszer. Aztán megint.

Luca közelebb hajolt. A szíve dobogni kezdett, de nem ijedtségből – inkább csodálkozásból, abból a különleges, bizsergős érzésből, ami akkor jön, ha valami egészen váratlan és szép dolog történik.

– Te… te egy szentjánosbogár vagy – suttogta, és az ujját óvatosan odanyújtotta.

A kis bogár felvillant még egyszer, és Luca eskü alatt merte volna mondani, hogy ez pontosan ugyanolyan volt, mint amikor az ember bólint. Igen. Én vagyok az.

Luca tudott a szentjánosbogárakról – olvasta egyszer egy könyvben, amelyet anyukája vett neki a vásárban, hogy ezek a csodálatos kis bogarak a saját testükben hordják a fényt. Nem kell nekik lámpa, nem kell nekik gyufa. Maguk világítanak. Belülről.

A kis bogár most felrepült az ablakpárkányról, és lassan, de határozottan elindult az erdő irányába. Megállt. Visszanézett – legalábbis Luca úgy érezte, hogy visszanézett. Felvillant. Aztán megint elindult.

Luca pontosan tudta, mit kellene tennie. Vissza kellene feküdnie, becsuknia a szemeit, és megpróbálnia elaludni. Anyukája mindig azt mondta: az erdőbe éjjel nem szabad menni.

De a kis fénypont megint felvillant. Hívóan. Türelmesen.

Luca letette a lábát a padlóra. A fapadló hűvös volt a talpán. Megszorította a szívében az elhatározást – mint ahogy az ember megszorítja a kezében valami fontosat, hogy el ne ejtse –, és mezítláb kiment a szobából.

A ház csendesen aludt. Anyuka szobájából halk lélegzés hallatszott. A konyhai óra tiktakolt. Luca óvatosan kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a kertbe.

Az éjszaka nem volt sötét. Luca ezt most értette meg először. Telihold sütött, és a fénye olyan ezüstös utat vont a füves kerton át, amely egészen az erdő széléig ért. A kis szentjánosbogár – Luca már így gondolt rá: Fény – ott pislogott néhány lépéssel előtte.

– Rendben – suttogta Luca. – Megyek. De csak egy kicsit.

2. fejezet – A fény követése

Az erdő szélén Luca megtorpant. Nappal ez az ösvény a legbarátságosabb hely volt a világon: nyírfák, madárhang, a patakzúgás messziről. De most minden más volt. A fák sötétebb árnyékot vetettek, a levelek suttogása másképp hangzott – nem ijesztően, csak éppen nagyon-nagyon titokzatosan.

Fény megállt az ösvény elején, és háromszor egymás után felvillant. Luca mélyet lélegzett.

– Nem félek – mondta magának. Aztán, mert ez nem egészen volt igaz, hozzátette: – Csak egy kicsit félek. De megyek.

Belépett az erdőbe.

Az első tíz lépés után megállt, és tágra nyílt szemmel körbenézett.

Az erdő tele volt fénnyel.

Nem lámpaféle fénnyel, nem napsütéssel – hanem apró, pislogó, sárgászöld fénypontokkal, amelyek mindenütt ott lebegtek: a bokrok között, a fák kérge mentén, a fű felett, a levelek alatt. Tíz, húsz, száz, ki tudja hány – szentjánosbogarak ezrei töltötték be az erdőt élő fénnyel, és Luca szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól.

– Ez… ez gyönyörű – lehelte.

Fény büszkén felvillant mellette.

Luca óvatosan elindult az ösvényen. A talpát érezte a puha, nyirkos mohán – hűvös volt, de kellemes. A levegő illata más volt itt, mint a kertben: mélyebb, gazdagabb, tele a fák és a föld illatával, és halványan, valahonnan messziről egy patakzúgással. A fák koronái felett ott ragyogott a hold, és a fénypontok körülötte táncoltak, mintha ők volnának az erdő saját csillagai.

Fény előre repült, megállt, visszanézett. Előre repült, megállt, visszanézett. Luca így haladt utána, lépésről lépésre, és egyre inkább elfelejtette, hogy félt. Helyette valami más töltötte meg a mellkasát: valami tágasság, valami csendes öröm, amelynek nem is volt szava.

Az ösvény kanyargott, átsuhant egy kis tisztáson – ahol a hold fénye teljes erővel esett le, és Luca árnyéka hosszú és kék volt a fűben –, aztán belekanyarodott a sűrűbb részbe, ahol a fák már közelebb hajoltak egymáshoz.

Luca hallotta a patak hangját, és hallotta a tücskök ciripelését, amely az egész erdőt berengette, mint egy halk, állandó dal. Hallott egy baglyot is – huhogott valahol magasan, és Luca felnézett, de csak a lombot látta és a hold ezüstjét közötte.

Aztán Fény megállt.

Egy nagy tölgyfa előtt állt meg, amelynek törzse olyan vastag volt, hogy Luca tíz kézzel is alig ölelte volna át. A gyökerek a föld felett kúsztak, mint hatalmas, barna ujjak, és a közöttük keletkező mélyedésekben moha nőtt, puha és zöld, mint egy apró párna.

Valami mozgott az egyik gyökér mögött.

Luca szíve egyet dobbant.

Aztán megjelent a piros sál. Aztán a bozontos farok. Aztán a két okos, kerek, fekete szem.

3. fejezet – Makkos barátsága

A mókus nem ijedt meg Lucától. Csak ráemelte a tekintetét – azokat a komoly, mélybarna szemeket –, és lassan egyet biccentett, mintha régen várta volna.

– Szóval te vagy az. – Hangja mély volt és lassú, olyan, mint az öreg fáké, amelyek minden szelet ismernek már.

– Én… én Luca vagyok – mondta a kislány, és egy kicsit lehajolt, hogy szemmagasságban legyen a mókussal. – Te pedig…?

– Makkos – mondta a mókus, és a piros sálát eligazította a nyakán. – Ebben az erdőben lakom, mióta az eszemet tudom. Ez az én öreg tölgyfám. – Rátette a mancsát a fa törzsére, és Luca úgy érezte, hogy ez nem büszkélkedés, hanem valami sokkal mélyebb: szeretet. – Fény régen szokott hozni ide látogatókat. De egy ideje kevesebben jönnek.

Luca leült a tölgyfa egyik nagy gyökerére, és a lábát maga alá húzta.

– Miért nem jönnek többen?

Makkos lassan körbenézett az erdőn.

– Mert félnek – mondta egyszerűen. – Az emberek gyerekkorukban még tudják, hogy az éjszaka nem ellenség. Aztán valahogy elfelejtik. Elkezdenek szobákba bújni, ablakokat becsukni, függönyöket lehúzni. Mintha az erdő megváltozott volna. Pedig nem változott. Csak ők változtak.

Luca ezt egy darabig elgondolkodva hallgatta. Aztán körbenézett – a pislogó fénypontokra, a hold ezüstjére a fák koronái felett, a puha mohára a gyökerek között.

– Én egy kicsit féltem – mondta becsületesen. – Az erdő szélén. De aztán megláttam az összes szentjánosbogarat, és nem féltem többé.

Makkos bólintott, és valami olyasmi jelent meg a szemében, ami nagyon hasonlított az elégedettségre.

– A szentjánosbogár nem véletlenül világít – mondta. – Azt hiszed, csak úgy teszi? Mert szép? – Elhallgatott, mint aki dramatikus hatást vár. – Azért világít, hogy a többiek megtalálják egymást. Minden fény egy üzenet: itt vagyok. Nem vagyok egyedül. Te sem vagy egyedül.

Luca érezte, hogy ez valami fontos dolog, amit Makkos mondott most. Nem egészen értette még, de érezte, hogy később fog érteni.

– Hová visz Fény? – kérdezte.

– Oda, ahova mindig – mondta Makkos, és a farkával a mélyebb erdő irányába intett. – A Nagy Fénymezőre. De előbb van valaki, akivel találkoznotok kell.

Mintha csak ezt a szót várta volna, megmozdult valami az erdő félhomályában. Egy árny lépett elő – fehér, csendes, karcsú.

4. fejezet – Holdvilág, a szelíd őzike

Az őzike olyan fehér volt, mint a telihold maga – innen kapta a nevét is: Holdvilágnak hívták. Nagy fekete szemei voltak, amelyek csendesen, komolyan néztek, és az orrán apró nedvesség csillogott. Egész testén szürke foltok tarkálltak, és a lábai olyan vékonyak és elegánsak voltak, mint a csipkefonás.

Megállt két lépésre Lucától, és a szeme nem rebbenve nézett a kislányra.

– Szia – suttogta Luca, és ösztönösen nem mozdult, hogy meg ne ijessze. – Nem bántalak. Ígérem.

Holdvilág egy apró lépést tett előre. Aztán még egyet. Aztán puha, bársonyos orra elérte Luca kezét, és egy pillanatig csak ott állt, és szagolt, ahogy az állatok szoktak, amikor mérlegelnek.

Aztán döntött: megbízik benne.

Luca érezte a meleg, puha orrot a tenyerén, és valami különös, meleg, teljes boldogság öntötte el. Nem akart sírni, de a szeme mégis megnedvesedett egy kicsit – a szépségtől, a szokatlanságtól, attól, hogy ez valóban megtörténik.

– Holdvilág régen él itt – mondta Makkos a háta mögül. – Félénk, de igazságos. Ha elfogad valakit, az azt jelenti, hogy az illető rendben van.

– Köszönöm, hogy rendben vagyok – mondta Luca nagyon komolyan Holdvilágnak.

Az őzike rápillantott, aztán elfordult, és elindult az erdő belseje felé. Megállt. Visszanézett. Ugyanolyan hívogató volt, mint Fény – csak csendesebb, fehérebb, szelídebb.

– Vezet? – kérdezte Luca Makkostól.

– Vezet – bólintott a mókus, és felszaladt a tölgyfa első ágára, ahonnan könnyedén ugrott a következő fa felé. – Gyere, Luca. A legjava még hátra van.

Luca felállt a gyökérről, és megigazította a pizsamáját. Holdvilág mellé lépett, és egy pillanatig csak együtt álltak – a hatéves kislány és a fehér őzike –, mintha mindketten elcsendesedtek volna ugyanattól a gondolattól. Az erdő is elcsendesedett egy szempillantásra: a tücskök szüneteltek, a szél megállt. Aztán minden újra megindult, és Holdvilág szelíden elindult az erdő belseje felé.

Luca az ösvényen haladva egyre több mindent vett észre, amit odafelé, sietősebb léptekkel elmulasztott. A fák kérge alatt apró, vörösesbarna bogarak másztak, amelyeknek nem volt fényük, de saját kis életük biztosan volt. Egy fa odvában – félig rejtve a mohától – kis pókháló feszült, és a hold megcsillantotta minden egyes szálát, úgy, hogy gyémánthálóra emlékeztetett. Valahol a fejük felett egy bagoly csendben siklott át a fák koronái között, néma szárnyakkal, ahogy a baglyok szoktak.

– Makkos – szólt fel Luca az ágak közé –, te sosem félsz az éjszakától?

A mókus felülről visszanézett rá. A piros sálja a szélben meglibbent.

– Én az éjszakában élek – mondta. – Ahogy te nappal élsz. Az emberek a naphoz szoktak, mi az erdő lakói a holdhoz. De a félelem... – elhallgatott egy pillanatra, és Luca úgy érezte, hogy Makkos most valami fontosat gondol végig. – A félelem nem rossz dolog. A félelem azt mondja: figyelj. A félelem azt mondja: ne légy meggondolatlan. A baj csak akkor van, ha a félelem bezár. Ha azt mondja: maradj bent, ne nézz ki, ne lépj ki. Mert akkor az ember elmulasztja az összes csodát, ami odakint van.

Luca ezt az erdőben sétálva hallgatta, és tudta, hogy igaz. Mert ő kijött. Kinyitotta az ajtót, kilépett a fűre, belépett az erdőbe – és most itt van. A félelem ott volt a szívében, de nem zárta be. Inkább megnyitotta.

– Azt hiszem, értem – mondta Luca.

– Majd akkor érted igazán – mondta Makkos –, ha legközelebb is kijössz.

Elindultak hármasban – vagy inkább négyesben, ha Fényt is számítjuk, aki ott pislogott Luca válla felett, mintha csak a saját személyes lámpása lenne. Holdvilág fehér árnya siklott a fák között, néha-néha visszanézett, hogy biztos legyen benne, hogy Luca követi. Makkos fentről vezette őket, ágról ágra ugorva, a bozontos farka mindig megvillant a hold fényében, mint egy apró zászló.

Az erdő egyre sűrűbbé vált, aztán váratlanul megritkult, és Luca érezte, hogy a fák visszahúzódnak, mint a függöny, amikor valaki kihúzza.

Megálltak.

Előttük egy tisztás nyílt, és Luca szeme nem hitt a látványnak.

5. fejezet – A Nagy Fénymező

A Nagy Fénymező olyan volt, mintha valaki az égboltot hozta volna le a földre.

A tisztás közepén magas fű nőtt – nyáriasan illatos, harmatosan hűvös –, és a fű felett, a levegőben, mindenütt ott lebegtek a szentjánosbogarak. Nem tíz, nem száz – ezrek. Tízezer apró, sárgászöld fénypont, amely fel-felvillant, elhallgatott, újra felvillant, ahogy mindegyik a saját ritmusát követte, és együtt mégis valami csodálatos, lélegző, élő fénymintát alkottak. Mintha az erdő szíve dobogna – nem szavakban, nem hangban, hanem tiszta fényben.

Luca ott állt a tisztás szélén, és nem tudott megszólalni. Csak nézett.

Makkos leereszkedett az egyik szélső fa ágáról, és leült mellé.

– Ez minden nyáron itt van – mondta halkan. – Június végétől egészen július végéig, meleg, párás estéken. A szentjánosbogarak összegyűlnek, és ezt csinálják.

– De miért? – suttogta Luca.

– Mert keresik egymást. – Makkos a farkát a lába köré csavarta. – A fény, amit kibocsátanak, üzenet. Mindegyik azt mondja: itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok. És a másik meghallja – megtalálja –, és válaszol. Így nem vesznek el egymásban a sötétségben.

Luca lassan belépett a tisztásra. A fű hűvös volt a talpán. A fénypontok körülötte lebegtek, némelyik egészen közel – szinte meg lehetett volna érinteni –, de ő nem nyúlt feléjük. Csak állt közöttük, karját kissé szétnyitva, és hagyta, hogy körbezsongják.

Fény leszállt a válla tetejéről, és felrepült a többi közé. Egy pillanatig Luca elvesztette a szemei elől, aztán újra megtalálta – vagy legalábbis azt hitte – az egyik különösen fényesen pislogó pontot a közelébe.

– Ő most hazament – mondta Makkos az erdő széléről.

– De nem ment el – mondta Luca, és maga is meglepődött, mennyire biztos volt ebben. – Ő most is itt van. Csak most a sok közül egyik.

Makkos nagyon lassan bólintott.

– Pontosan. – Azt a hangot használta, amit a tanárok szoktak, de a jó tanárok, akik örülnek, ha valaki magától rájön valamire. – Pontosan ezt értsd meg, Luca. Amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy a sötétben, nézz körül. A fények ott vannak. Mindig ott vannak. Csak meg kell nézni.

Holdvilág odajött Luca mellé, és a feje mellé hajtotta a fejét – gyengéden, mint ahogy egy barát teszi, aki nem szól, csak ott van. Luca megérintette a fehér bundát, puha volt és meleg.

– Szeretnék minden nyáron idejönni – mondta Luca.

– Akkor gyere – mondta Makkos egyszerűen. – Az erdő nem zár be. Soha. Csak ki kell nyitni az ajtót.

Luca még sokáig állt a Nagy Fénymezőn. Lassan belépett a fű közé, és hagyta, hogy a fények körülvegyék. A bokáján keresztülugrált néhány fénypont, mintha csak játszani akarna. Luca kinyújtotta a tenyerét – nem kapkodva, nem sietősen –, és várt. Egy kis szentjánosbogár leszállt a mutatóujja hegyére. Ott ült, egy pillanatig teljesen mozdulatlanul, aztán kétszer felvillant – erősen, határozottan –, és felrepült a többiek közé.

– Azt mondta, hogy köszönöm – közölte Makkos komoly hangon.

– Azt mondta, hogy szép este volt – mondta Luca, és nem is volt benne egészen biztos, hogy ezt hogyan tudja, de mégis tudta.

Körülnézett a tisztáson. A fények minden irányból pislogtak – a fűből, a levegőből, a fák tövéből, a bokrok között. Ezernyi apró, egyéni fény, és mégis együtt egy közös, lélegző fénytenger. Luca arra gondolt, hogy az emberek is ilyenek lehetnek. Mindenki a saját fényét hordja magában. Néha erősen ragyog, néha halkan pislog, néha szinte el is alszik. De ha elegendő ember egymás mellé áll – mint ahogy a szentjánosbogarak most itt együtt vannak –, akkor a fényük összekeveredik, és olyasmit alkotnak, amit egyikük sem tudna egyedül.

Luca ezt nem szavakban gondolta. Hat éves volt, és a szavak még nem mindig jöttek a gondolatokhoz. De érezte. A mellkasában érezte, mélyen és biztosan, mint ahogy az ember érzi, mikor valami igaz dologra talál.

Holdvilág mellé lépett, és a fehér bundába fúrta az arcát egy pillanatra. Az őzike nem mozdult, csak állt, és hagyta. A bundája puha volt és meleg, és illata olyan volt, mint a frissen áztatott széna és a fenyő keveréke.

– Gyere vissza velem jövő nyáron – mondta Luca Holdvilágnak. – És az utána valón is.

Az őzike a füle hegyét megmozdította – ez nála annyit jelentett: igen.

Figyelte, ahogy a fények fel-felvillannak a fű felett, ahogy a holdvilág ezüstöt önt a tisztás közepére, ahogy Holdvilág szelíden legelész a szélén, és Makkos ott ül a fa ágán, mint egy bölcs, piros sálas őr.

Luca gondolt anyukájára, aki most bizonyosan alszik. Gondolt a szobájára, a hold-csillag mintás pizsamájára, az ágyra, amelyre hamarosan visszafekszik. Gondolt arra, hogy holnap reggel el fogja mesélni mindezt – és azon gondolkodott, vajon el fogják hinni neki.

Aztán arra gondolt, hogy ez talán nem is számít. Ő tudja. Ő látta. Ő ott volt.

A sötéttől való félelem olyan különös dolog – gondolta Luca, bár ő maga nem egészen ilyen szavakkal fogalmazta meg magában. Nappal mindenki bátor. Éjjel derül ki, ki mer kinyitni egy ajtót és kilépni. És aki kilép, az olyasmit lát, amit a bátrak nem is sejtenek.

Makkos leszállt az ágról.

– Ideje hazamenned, Luca.

Nem mondta, hogy késő van, nem mondta, hogy anyukád aggódni fog – csak ennyit mondott, egyszerűen és kedvesen. Luca tudta, hogy igaza van.

– Visszajövök – mondta.

– Tudom – mondta Makkos.

6. fejezet – Hazafelé és az igazi titok

Az erdő hazafelé nem tűnt olyan hosszúnak, mint odafelé. Lehet, hogy az utak így működnek – amikor ismered már a veszélyeket és kiderül, hogy nem voltak veszélyek, akkor a távolság is összébb húzódik. Holdvilág kikísérte Lucát az erdő széléig, aztán megállt, mert az ő világa az erdő – a kerten és a házon túl nem az övé a föld. Luca megfordult, és kezet intett neki.

Az őzike egyszer megbillentette a fejét.

Fény – vagy legalábbis egy szentjánosbogár, akiről Luca biztos volt, hogy Fény – elkísérte a kert végéig, aztán ott maradt a fűben, pislogva.

Luca visszament a hátsó ajtóhoz. Kinyitotta. Csendesen belépett. A konyhai óra tiktakolt. Anyuka szobájából halk lélegzés hallatszott. Minden pontosan olyan volt, mintha semmi sem történt volna.

Visszabújt az ágyba. A pizsamája most kellemes volt – hűvös és puha. Befeledte a takarót maga alá, és az ablakra nézett. A kert végénél, ahol az erdő kezdődött, apró fénypontok pislogtak a sötétben.

Luca mosolygott.

Aztán eszébe jutott, amit Makkos mondott. Minden szentjánosbogár azt üzeni: itt vagyok, itt vagyok, nem vagyok egyedül. Aztán eszébe jutott valami más is: ő maga. Luca. Az ablakpárkányon ülve, éjjel, amikor nem tudott aludni.

Nem volt-e ő maga is olyan, mint egy kis fény? Nem azért jött-e ki az ágyból, mert valami hívta, valami, ami azt mondta: ne maradj bent, gyere, nézd meg, mi van odakint? Nem volt-e a bátorsága, hogy kilép, maga is egy pislogás, egy üzenet?

Luca nem egészen értette még ezt a gondolatot, de érezte, hogy fontos. Azt érezte, amit az emberek akkor éreznek, amikor valami igaz dologra bukkannak: valami melegség a mellkasban, valami csendes, nyugodt bizonyosság.

Becsukta a szemeit.

Az erdő hangjai halkan beszivárogtak az ablakon – a tücskök ciripelése, a szél a levelekben, valahol messze a patak mormolása. Luca belemerült ebbe a hangba, mint meleg vízbe, és hagyta, hogy körülvegye.

Elaludt.

Azt álmodta, hogy ő is világít.

Belülről.

A mese tanulsága

Luca megtanulta az éjjelen, hogy a sötétség nem ellenség – csak egy másik fajta világ, amelyet nappal nem látunk. Az erdő éjjel is az erdő, csak csendesebb, titkosabb és más fajta szépséggel teli. A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk – hanem azt, hogy félelmünk ellenére is meg merjük tenni az első lépést.

A szentjánosbogarak üzenete pedig mindannyiunkhoz szól, gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt: nem vagy egyedül. Valaki mindig világít a sötétben. És te magad is lehetsz fény mások számára – ha kinyitod az ajtót, ha kimész, ha kíváncsian nézel a világ felé ahelyett, hogy behúznád a függönyt.

A nagy szentjánosbogár Magyarországon valóban él, és minden évben június végétől július végéig meleg, párás estéken megjelenik az erdők és rétek szélén. Ha a nyáron kimész este a kertbe, vagy elviszitek egy erdei sétára a gyerekeket – nézz a fű fölé. Lehet, hogy megtalálod a saját Fényedet is.

Ha tetszett ez a varázslatos esti mese gyerekeknek, ajánljuk még a kis csillagról szóló esti mesénket, amely szintén az éjszaka szépségéről szól, csak egészen más szemszögből. Ha pedig egy bátorságos, állatos kalandot keresel, nézd meg Lassú Lóri nagy versenyét is – egy apró teknős nagy leckéjét türelemről és kitartásról.

Gyakran ismételt kérdések