Krokodil Karcsi és a félős fogmosás – vicces állatos mese gyerekeknek

Van a gyerekek életében néhány dolog, amit nem szeretnek csinálni. Ilyenek például a zöldségek, az alvás és – természetesen – a fogmosás. De mi lenne, ha valaki pont emiatt kalandba keveredne? Krokodil Karcsi története pontosan erről szól. Ha szereted a vicces, kicsit bolondos állatos meséket gyerekeknek, akkor ez a mese neked szól! Nézd meg a Tüsszögő Tömöri elefánt meséjét is, ha még több vicces állatos kalandot keresel!

1. fejezet – Karcsi és a szörnyű fogkefe

Krokodil Karcsi hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton és vasárnap egyaránt ugyanolyan véleménnyel volt a fogmosásról: szörnyű.

– De Karcsi! – mondta az anyukája minden este, virágos kötényben, kerek szemüvegén át rá pislogva. – Neked van a legtöbb fogad az egész utcában! Legalább hatvanhárom! Azt mind meg kell mosni!

– Éppen ezért tart olyan sokáig – mordult fel Karcsi, és még jobban összefonta a karjait a kék-fehér csíkos pizsamája felett. – Ha kevesebb fogam lenne, hamarabb végezném.

Az anyukája csak mosolygott ezen, ahogy az anyukák szoktak, amikor valami olyat hallanak, amire nem érdemes komolyan válaszolni. Aztán benyújtotta a fogkeféhez vezető ajtót, és gyengéden azt mondta:

– Öt perc. Utána mesét olvasok.

Karcsi odapillantott a fürdőszoba ajtajára. A fogkefe ott állt a krokodilmintás pohárban, és – Karcsi esküdött rá – kihívóan nézett vissza rá.

– Nem fogok – mondta Karcsi.

– Fogod – felelte az anyukája, és visszament a konyhába.

Karcsi nagyot sóhajtott, és belépett a fürdőszobába. A tükörben meglátta magát: alvósapkás, pizsamás kis krokodil, duzzogó arccal. Pontosan olyan, amilyennek érezte magát.

– Ez az egész fogmosás – mondta a tükörnek – teljesen felesleges. Semmi értelme. Krokodilok nem mosnak fogat a természetben sem.

A tükörben lévő Karcsi nem felelt. Persze. Mert csak egy tükör volt.

Vagy mégsem?

2. fejezet – Mi lakik a fogak között?

Karcsi kinyitotta a száját, hogy megnézze, meddig ér a fogkefével. Hatvanhárom fog. Tényleg sok volt. Fehérek és hegyesek és szépek – legalábbis eddig.

De ekkor valami furcsa dolog történt.

A tükörben, Karcsi fogai között – mintha a fogköz egy apró ablak lett volna egy másik világra – megmozdult valami.

Karcsi közelebb hajolt. Hunyorgott. Aztán tágra nyitotta a szemét.

Ott voltak. Apró, kerek, piros szörnyecskék – ki sem lehetett volna őket találni, ha az ember nem néz nagyon közelről. Volt köztük egy kövér, aki egy cukorkadarabon lovagolt. Volt egy vékony, aki tüzet rakott a nagy zápfog tövénél. Volt kettő, akik összevesztek egy fahéjas rúdon. És a hátsó sorban, a legszélső fogcsúcsnál, egy kis szörnyecske éppen sátrat vert.

– Heeé! – kiáltott fel Karcsi, és annyira meglepődött, hogy visszaesett a fürdőkád szélébe. – Mi ez?!

A kis piros szörnyecskék meghökkentek a hangra. A cukorkalovagló lepottyant. A tűzrakó eloltotta a lángot. A sátorverő belekeveredett a saját sátorvásznába.

Aztán – és ezt Karcsi soha nem fogja elfelejteni – a legkövérebb szörnyecske kihúzta magát, rámutatott Karcsira, és így szólt:

– Hát végre felfigyeltél ránk! Két hete itt lakunk!

– Két hete?! – ismételte Karcsi hitetlenkedve.

– Két hete – bólintott a szörnyecske, és elégedetten simogatta meg a kövér hasát. – Nagyon kényelmes itt. Meleg van, van mit enni – tegnap valaki pizza-maradékot hagyott itt, az kiváló volt –, és senki sem zaklat minket. Ajánlom mindenkinek.

Karcsi szeme kerekre nyílt. Pizza. A fogai között. Két hete.

– De... de... – dadogta. – Ez az én szám!

– Volt – mondta a szörnyecske, és visszaült a cukorkadarabra. – Most már a miénk is kicsit. Reméljük, nem ellenzel!

Karcsi bezárta a száját. Kinyitotta. Bezárta. Kinyitotta. Ezt tette körülbelül négyszer, mert nem tudta, mit mondjon.

Aztán eszébe jutott valami. Valami, amit az anyukája mondott. Valami, amit eddig sosem vett komolyan.

A fogkefe.

3. fejezet – A nagy fogmosó döntés

Karcsi levette a fogkeféjét a pohárból. Forgatta a kezében. Nézte a sörtéket. Kemények voltak, de nem olyan nagyon.

A tükörből a szörnyecskék figyelték. A kövér rámutatott, és szólt valamit a fülébe a vékonynak. A vékony nevetett. Karcsi nem hallotta, mit mondtak, de nem is kellett hallania ahhoz, hogy tudja: nem tisztelnek.

Ez volt az, ami igazán felbőszítette Karcsit.

Mert Krokodil Karcsinak hatvanhárom foga volt. Krokodilnak lenni már önmagában is kemény dolog – sokat kell úszni, sokat kell napozni, és mindenki azt hiszi, hogy ijesztő vagy, pedig csak kedves és bolyhos szeretnél lenni. Na jó, bolyhos nem volt, de kedves igen. És a kedves krokodilokat nem nevetik ki apró fogszörnyecskék a saját szájukban.

Karcsi kihúzta magát. Ránézett a fogkefére. Ránézett a tükörre. Ránézett a szörnyecskékre, akik most kényelembe helyezkedtek, és úgy néztek rá, mintha semmi különöset nem várna tőle.

– Rendben – mondta Karcsi, és a hangja komoly volt, mint még soha. – Elég volt.

A kövér szörnyecske felpillantott. – Tessék?

– Azt mondtam: elég volt. Ez az én szám. Az én fogaim. Ti pedig – és erre rámutatott a tükörre, ahol a kis piros lények megrémülve összebújtak – mentek innen.

A szörnyecskék egymásra néztek. A cukorkalovagló lecsúszott a jármüvéről. A sátorverő abbahagyta a sátorverést. A tűzrakó elfújta az utolsó parazsat.

– Nem komolyan gondolod – mondta a kövér szörnyecske, de a hangja már nem volt olyan magabiztos.

– Nagyon is komolyan – felelte Karcsi, és fogkrémet nyomott a fogkefére. Kicsit túl sokat, mert idegesen csináltatta, de hát ez apróság. – Kész vagyok.

4. fejezet – Karcsi harcba indul

Amit ezután Karcsi csinált, arra az anyukája soha nem számított volna – mert szülők ritkán számítanak erre.

Karcsi elkezdett fogat mosni. Önként. Lelkesen. Sőt: elszántan.

A fogkefe körözött, surol, dörzsölt, haladt egyik fogtól a másikig. Karcsi kinyitotta a száját olyan szélesre, amennyire csak tudta – és ez egy krokodilnál valóban nagyon széles –, és minden egyes fogát megmosta. A nagyokat. A kicsiket. A hátulsókat. A hegyeseket. Mindet.

A tükörben a szörnyecskék először csak hátráltak. Aztán futni kezdtek. A kövér ejtette a cukorkadarabját. A vékony felkapta a sátorpóznákat, de közben az egyiket ott felejtette. A tűzrakó egy habtenger közepén találta magát, és nem tetszett neki.

– Megálljatok! – kiáltott a kövér szörnyecske kapkodva. – Ez nem fair! Két hete itt laktunk!

– Fogmosás ideje! – felelte Karcsi a fogkefével a szájában, ami miatt kissé érthetetlen volt, de a szörnyecskék értették a lényeget.

A hab mindenfelé fröcskölött. Karcsi nem törődött vele. A tükörből lassan eltűntek a piros figurák, egyik a másik után – először a vékony, aztán a tűzrakó, aztán a sátorverő, végül – egy méltatlankodó nyöszörgés kíséretében – a kövér is.

Karcsi leöblítette a száját. Köpött. Még egyszer leöblítette.

Csend volt.

Karcsi a tükörbe nézett. A fogai fehéren csillogtak a fürdőszoba lámpájának fényében. Nem volt köztük semmi piros. Semmi apró. Semmi kényelmetlenül betelepülő.

Éppen ekkor nyílt ki az ajtó, és az anyukája benézett.

– Karcsi! – mondta, és tágra nyílt a szeme. – Te... te fogat mosol?

– Igen – felelte Karcsi, és visszatette a fogkeféjét a pohárba.

– Önként?

– Önként.

Az anyukája egy pillanatig csak állt, aztán hatalmas mosolyt villantott – amelyen szintén jól látszott, hogy rendszeresen fog mosni –, és tapsolni kezdett.

– Brávó, Karcsi! Nagyon büszke vagyok rád!

Karcsi vállat vont, mintha semmi különös nem történt volna. De belül – egész belül, ott ahol a krokodilok a boldogságukat szokták érezni – valami melegség gyúlt.

5. fejezet – Karcsi titka

Másnap reggel Karcsi megint fogat mosott. Csütörtökön is. Pénteken is. Szombaton kicsit tovább tartott, mert a nagy zápfognál volt egy nehéz rész, de megcsinálta azt is.

Az anyukája minden este meglepődött, aztán megszokta, aztán elkezdett úgy nézni rá, mintha valami titkot sejtene mögötte. Mert anyukák így vannak ezzel.

– Karcsi – kérdezte egy este –, mi történt azon a hétfőn? Miért kezdtél el fogat mosni egyszerre?

Karcsi a tükörbe nézett. A fogai csillogtak. Fehérek és hegyesek és tiszták. Senki sem lakott köztük.

– Volt valami a fogaim között – mondta Karcsi végül, és kicsit misztikusan nézett. – De már elment.

– Mi volt ott? – kérdezte az anyukája.

Karcsi elmosolyodott – és ez egy krokodilnál nagyon látványos dolog, mert rengeteg fog látszik közben.

– Titkos lakók – mondta. – De most már tudom, hogyan kell őket elküldeni.

Az anyukája egy pillanatig csak nézett rá. Aztán ő is elmosolyodott.

– Minden este? – kérdezte.

– Minden este – bólintott Karcsi.

– Reggel is? – kérdezte az anyukája.

Karcsi gondolkodott egy pillanatra. – Reggel is – mondta végül. – Csak azt még nem tudtam, hogy reggel is itt lehetnek.

– Oh, igen – bólintott az anyukája komoly arccal. – Reggelre visszajönnek. Mindig.

Karcsi ennek nem örült különösebben. De legalább tudta, mit kell csinálni. Fogta a fogkeféjét, fogkrémet nyomott rá – ezúttal csak egy borsónyi mennyiséget, mert az anyukája azt mondta, annyi elég –, és elkezdte.

Körözés. Súrolás. Minden fog, egyenként. A nagyok, a kicsik, a hátulsók, a hegyesek.

A tükörben csillogtak a fogai, és semmi piros nem látszott köztük.

Karcsi megelégedetten köpött, leöblítette a száját, és visszatette a fogkeféjét.

Aztán a tükörbe nézett, és a legelső fogáig elmosolyodott.

– Ma sem jöttetek – mondta csendesen. – Helyes.

Mert Krokodil Karcsinak hatvanhárom foga volt. Hatvanhárom gyönyörű, fehér, csillogó foga. És ezek a fogak az övéi voltak – nem a kis piros szörnyecskéké.

Soha többé.

Ha más vicces esti meséket is szívesen olvasnál, nézd meg a Fognyúvó manók meséjét is – ott is elég komoly dolgok történnek a fogakkal! És ha tágabb kalandot keresel, a vicces kapibara mese is biztosan tetszeni fog!

A mese tanulsága

Ez a vicces fogmosós mese a rovidmesek.hu eredeti alkotása. Ha tetszett Karcsi kalandja, oszd meg más szülőkkel is – és böngészd többi állatos mesénket is!