Tüsszögő Tömöri, az elefánt – vicces állatos mese gyerekeknek

Ez a vicces állatos mese gyerekeknek egy különleges elefántról szól, akinek tüsszentése akkora, hogy a dzsungel összes lakója fejvesztve menekül – egészen addig, amíg egy apró, huncut majom rá nem jön, hogy Tömöri tüsszentése nem átok, hanem a dzsungel legnagyobb ajándéka. Kacagtató jelenetek, barátság, bátorság és egy csipetnyi hősiesség – ez vár rátok Tömöri kalandjában!

1. fejezet – Tömöri, a dzsungel leghangosabb lakója

A Zöldellő Dzsungelben, ahol a fák olyan magasak voltak, hogy a tetejük a felhőket csiklandozta, ahol a folyó olyan kanyargós volt, hogy még a krokodilok is eltévedtek néha benne, és ahol esténként a tücskök olyan hangosan ciripeltek, hogy az alvást szinte lehetetlenné tették – na, ebben a csodálatos, zümmögő, illatozó, tüszkös-büszke dzsungelben élt egy különleges elefánt.

Tömörinek hívták, és ő volt a dzsungel legnagyobb, legjobb szívű, legbarátságosabb és – ez fontos – legtüsszögősebb lakója. Tömöri hatalmas volt, ahogy egy elefánthoz illik: vastag szürke lábai alatt megroppantak a lehullott ágak, széles füle legyezőként csapkodta a forró levegőt, hosszú ormánya vidáman ringatózott előtte, miközben fütyörészett. Igen, Tömöri fütyörészett az ormányával – ezt kevesen tudták megtenni, de ő valódi mester volt a dologban.

Mindenki szerette Tömörit. Kedves volt, segítőkész, és szinte mindig mosolygott. Ha valaki bajba került – például Gizi zsiráf beleszorult a fejével egy fa elágazásába, vagy Pirike papagáj elvesztette a legszebb piros tollát, vagy Bumba víziló belekerült a sekélybe és nem tudott kijönni – Tömöri mindig ott termett, hogy segítsen. Az ormányával kihúzta Gizit, az ormányával kereste meg Pirike tollát, és az ormányával tolta ki Bumbát a latyakból. Az ormánya valóban sokra volt jó.

Volt azonban Tömörinek egy kis gondja. Pontosabban szólva: egy nagyon nagy gondja.

Tömöri ugyanis tüsszentett. De nem úgy, ahogy más tüsszent. Nem finoman, nem csendesen, nem visszafogottan. Tömöri tüsszentése olyan hangos volt, hogy az összes madár egyszerre röpült fel a fákról. Olyan erős, hogy a folyó egy pillanatra visszafelé kezdett folyni. Olyan hatalmas, hogy a kisebb állatok egyenesen a levegőbe emelkedtek.

– HAAAPCSÍ! – ez volt az a hang, amit a dzsungel minden lakója ismert és félt.

Tömöri maga sem értette, mi a gond. Minden reggel feltette magának a kérdést: „Ma talán nem tüsszentők?" – és minden este azzal feküdt le: „Holnap majd jobban lesz." De soha nem lett jobban. Tömöri tüsszentett, tüsszentett, és tüsszentett. Mint egy kis vulkán, amely soha nem alszik ki teljesen, csak szunyókál egy kicsit, majd újra bumm.

Ha szereted az állatos meséket, nézd meg a Gizi zsiráf vicces kalandjait is – ő a mi dzsungelünk legelegánsabb és legmeglepettebb lakója!

2. fejezet – A Nagy Tüsszentés napja

Egy különösen szép kedd reggelen – a dzsungelben is van kedd, csak ott keselyűkedd-nek hívják, mert a keselyűk ilyenkor szoktak hosszú repülős versenyeket tartani – Tömöri ébredt, nyújtózkodott, és azonnal érezte, hogy a tüsszentés közeleg.

Ez mindig valami apró bizsergéssel kezdődött az ormány hegyén. Aztán a bizsergés lassan terjedt felfelé, mint amikor valaki hosszú ujjával végigfut a zongorabillentyűkön – alulról felfelé, egyre erősebben, egyre ellenállhatatlanabbul. Tömöri ilyenkor mindig megpróbált ellenállni. Befogta az ormányát. Visszatartotta a lélegzetét. Felfelé nézett, lenézett, jobbra nézett, balra nézett – mindenféle trükköt megpróbált. Egyszer még a fülét is a szeme elé tartotta, mert valaki azt mondta, hogy ha nem látod, akkor nem tüsszentesz. Ez természetesen nem működött.

De a tüsszentés nem állt meg. Nem lehetett megállítani. Olyan volt, mint egy felépülő hatalmas hullám az óceánban – hiába próbálod visszatartani, a végén mindig elsöpör mindent.

– Hh... hh... hhhh... – kezdte Tömöri, és a körülötte lévő állatok azonnal felfigyeltek.

Pirike papagáj az egyik pillanatban még elégedetten ült az ágán és egy különleges sárga gyümölcsöt csipegetett. A következő pillanatban már a levegőben volt, szárnyait csapkodva, és hangosan tiltakozva: – Megint?! Azt az egyet kérem, hogy megint?!

Csöpi teknős – aki amúgy a leglassabb lény volt az egész dzsungelben – rekordidő alatt húzta be a fejét a páncéljába, és szorosan összegömbölyödött. Csöpi volt a dzsungel egyetlen lakója, akinek Tömöri tüsszentése semmiféle kellemetlenséget nem okozott, hiszen a páncélja minden szélvihart kibírt.

Gizi zsiráf hosszú nyakát vízszintesen tartotta, mint egy szélirányjelző. Bumba víziló fél testtel merült a folyóba, és lélegzetét visszatartva várt. A kis halak is összegyűltek a folyó fenekén, egymáshoz préselődve.

És akkor megtörtént.

– HAAAPCÍÍÍ!

A hang olyan hatalmas volt, hogy a fák levelei mind lefordultak a másik oldalukra. A folyóban a halak egyszerre fordultak ugyanabba az irányba, mintha valaki egy óriási kanalat forgatott volna közöttük. A keselyűk versenyét el kellett halasztani, mert a versenyzők mind visszafele repültek. Egy aprócska narancsszínű pillangó, amely épp virágról virágra szállt, tíz méterrel arrébb landolt, és pislogva nézte, hol is van most.

Tömöri pislogott. Körülnézett. A dzsungel pillanatra teljesen csendes volt. Az a fajta csend, ami hangosabb minden zajnál.

– Tömöri! – mondta Gizi zsiráf méltatlankodva, és egyenesbe hozta a nyakát. A szemüvege is félrecsúszott. – Megint?!

– Bocsánat – mondta Tömöri szégyenlősen, és az ormányát a lába elé sütötte. – Nem akartam. Tényleg. Csak úgy jött.

– Minden reggel „csak úgy jön" – dünnyögte Bumba víziló a folyóból, miközben a füléből rázta ki a vizet. – Nem lehetne csinálni valamit ellene?

– Én is ezt kérdezem magamtól minden egyes reggel – sóhajtott Tömöri. – Próbáltam csípős borsot enni – attól tüsszenttem. Ittam forró gyömbérteát – attól is tüsszenttem. Dugtam a fülembe gyapotot – attól is tüsszenttem, sőt a gyapot is kirepült. Próbáltam visszatartani a lélegzeteket – attól tüsszenttem, és egy kicsit meg is fulladt közben.

– Talán menjünk orvoshoz? – javasolta finoman Pirike, miközben újra az ágra szállt, és simogatta a felbolygatott tollait.

– Az erdei orvos mókus már háromszor megnézett – mondta Tömöri. – Azt mondta, nincs baj, csak nagy az ormányom. Amire én azt mondtam, hogy ez elefántoknál elég általános. Erre ő azt mondta, hogy igen, de az én esetemben különösen nagy. Erre én elhallgattam, mert mit mondhattam volna erre?

A dzsungel lakói szétszéledtek, mindenki a saját dolgára ment, Tömöri pedig egyedül maradt a tisztáson, és töprengett.

3. fejezet – Mindenki menekül

Az elkövetkező napokban egyre furcsább dolgok kezdtek történni. A dzsungel lakói – bár Tömörit nagyon szerették – egyre jobban féltek a tüsszentéseitől. Nem azért, mert gonosz volt Tömöri, hanem mert soha nem lehetett tudni, mikor következik a következő.

Előfordult, hogy reggeli közben – pont amikor Gizi a legmagasabb ágról épp leszakított egy különösen ízletes levelet – Tömöri tüsszentett, és a levél egyenesen Bumba tátott szájába repült. Bumba elnyelte, és félénken körülnézett.

– Ez... ez az enyém volt – mondta Gizi sértett méltósággal.

– Bocsánat – mondta Bumba, de már késő volt.

Előfordult, hogy Csibész, a huncut kis majom, aki a dzsungel legmagasabb fáján lakott, épp egy különösen kövér érett banánt tartott a kezében. Ebben a pillanatban Tömöri tüsszentett, Csibész felrepült a fáról – banánnal együtt –, és a következő fán landolt. A banán meg a fán maradt, szorosan befeszülve egy elágazásba.

– Visszajövök érted – ígérte Csibész a banánnak komolyan. A banán nem válaszolt, de legalább ott volt.

A legrosszabb eset azonban az volt, amikor Pirike papagáj épp egy igen bonyolult dalt tanult el – hét sorból állt, és a hetedik sorban egy különösen nehéz trillát kellett eldúdolni. Pirike már az ötödik sort tudta tökéletesen, a hatodikkal küszködött, és épp a hetediket próbálgatta, amikor Tömöri tüsszentett. Pirike felhőkarcoló magasságba röpült, és mire visszaért az ágára, az első hat sort is elfelejtette.

– Kettő hét nap munkája – mondta Pirike sírós hangon, és a fejét a szárnya alá dugta.

Lassan, fokozatosan – bár senki sem mondta ki hangosan – a dzsungel lakói elkezdtek óvakodni Tömöritől. Ha reggeli sétára indultak, más ösvényt választottak. Ha a forrásnál ittak vizet, előbb körülnéztek, hogy nincs-e Tömöri a közelben. Ha valaki tárgyalni akart valakivel, azt suttogva tette, hátha Tömöri nem hallja meg, és nem jön oda – nehogy éppen akkor tüsszenjen, amikor a legjobb részhez érnek.

Tömöri mindebből semmit sem vett észre. Ő csak ment a maga útján, fütyörészett, segített, ahol tudott, és minden reggel azt remélte, hogy ez lesz az a nap, amikor nem tüsszent.

Spoiler: nem volt ilyen nap.

Ha érdekel, hogyan oldják meg a dzsungel más lakói a bajaikat, olvasd el a kapibara vicces meséjét is – a kapibarák is különleges megoldásokat találnak a legváratlanabb helyzetekben!

4. fejezet – Tömöri egyedül marad

Egy különösen meleg csütörtöki délutánon – csütörtök a dzsungelben a nagy sieszta napja, amikor mindenki déli álmot alszik a fa árnyékában – Tömöri végre észrevette, hogy valami megváltozott körülötte.

A forráshoz ment inni, és a szokásos állatok nem voltak ott. Elment a nagy banánfa mellé, ahol szoktak közösen reggelizni – senki sem volt. Elment a folyókanyarhoz, ahol Bumba szokott lubickolni – Bumba épp ott volt, de amint meglátta Tömörit, egész testével a víz alá merült, és csak a két kis füle látszott ki.

– Bumba? – szólította Tömöri csendesen.

A fülecskék megrebbentek. Aztán Bumba feje lassan, óvatosan kiemelkedett a vízből, mint egy nagyon félénk tengeralattjáró.

– Á, Tömöri! – mondta Bumba, és megpróbált úgy tenni, mintha véletlenül lett volna a víz alatt. – Csak... csak egy kis merülést csináltam. Edzés. Reggeli edzés. Csütörtökönként.

– De csütörtökön sieszta van – mondta Tömöri.

– Ez egy... speciális edzés – mondta Bumba. – A sieszta alatti merülés. Nagyon fejleszti a tüdőt.

Tömöri nem hitt neki, de nem szólt semmit. Lassan visszaballagott a saját kedvenc tisztásához, leült a nagy lapos kő mellé, és ott ült egészen addig, amíg a nap le nem ment. A dzsungel lassan besötétedett körülötte, a tücskök elkezdtek ciripelni, a bagoly felmorogta az estéjét – és Tömöri csak ült, és nézte a leszálló sötétséget.

– Miért éppen nekem kell tüsszenteni? – kérdezte magától halkan. – A zsiráfnak hosszú a nyaka, és azzal senki sem bajlódik. A vízilovak óriásiak és hangosak, mégsem menekül előlük senki. A papagájok olyan hangosan kiabálnak, hogy hát... de azért mindenki kedveli Pirikét. Én miért nem lehetek olyan, mint a többiek?

Nem volt, aki válaszoljon. A dzsungel csak zümmögött körülötte, és a csillagok lassan, egyenként gyulladtak ki az égen, mint apró lámpások.

Tömöri egész éjjel nem aludt. Az orrán megnőtt egy különösen nagy, különösen irritáló porrészecske, és Tömöri az egész éjszakát azzal töltötte, hogy próbálta megakadályozni, hogy tüsszenjen. Sikerült. De csak azért, mert hajnali háromkor végre elfújta a szél, és a porrészecske tovaszállt.

Azokat az érzéseket, amiket Tömöri ekkor érzett – az egyedüllétet, a szomorúságot – sokszor mesékkel lehet a legjobban feldolgozni. A érzelmekről szóló mesénk segíthet abban, hogy a gyerekek megismerjék és nevükön nevezzék, amit éreznek.

5. fejezet – Csibész, a kis majom

Másnap reggel, amikor Tömöri még mindig szomorúan ült a lapos kövön, és az ormányát a földre lógatta, valaki hirtelen a lábánál termett.

Csibész volt. A kis majom, aki Tömöri tüsszentése nyomán egyszer a banánjával együtt fára repült – igen, ő. Piros kendőt viselt a nyakán, farka élénken csapkodott, és a szeméből sugárzott a huncut vigyor, amit soha nem tudott elrejteni.

– Hé, Tömöri! – mondta Csibész, és fejtetőre állt. Nem azért, mert szüksége volt rá, hanem mert Csibész egyszerűen nem tudott nyugton állni, és a fejtetőn állás legalább olyasmi volt, amivel el lehetett tölteni a lábak fölös energiáját.

– Hé, Csibész – mondta Tömöri lakonikusan.

– Miért ülsz itt? – kérdezte Csibész, és fejjel lefelé függeszkedett le az egyik közeli ágról, hogy szembe nézhessen Tömörivel.

– Mert senki sem akar velem lenni – mondta Tömöri egyszerűen. – Mindenki fél tőlem. Mert tüsszentők.

– Ó, az tény, hogy tüsszentesz – mondta Csibész vidáman, és visszarugaszkodott az ágra. – De ha én minden alkalommal elmenekültem volna, amikor valaki csinált valamit, ami zavarhatott volna, akkor ma nagyon magányos majom lennék. Például az öreg Nagymajom mindig a legrosszabb pillanatban eszi a legillatosabb gyümölcsöt, és soha nem kínál belőle. Ez zavarhatna. De én ott maradok mellette, mert különben egyedül lennék.

Tömöri felnézett. – Ez... ez nem ugyanaz.

– Nem – ismerte el Csibész. – A te eseted más. A te eseted sokkal érdekesebb. – Csibész megállt, és az egyik ujját az égnek emelte, ahogy szokta, amikor valami fontosat akart mondani. – Tömöri, a tüsszentésed hatalmas. Óriási. Elképesztő erejű. Kérdés: ez biztosan csak baj?

Tömöri pislogott. – Mire gondolsz?

– Arra gondolok – mondta Csibész, és leült Tömöri mellé a földre, ami már önmagában is különleges gesztus volt, hiszen Csibész soha nem ült a földre, ha volt kéznél bármilyen ág –, hogy valami, ami ennyire nagy, ennyire erős és ennyire megállíthatatlan, valamire biztos jó. A kérdés csak az, hogy mire.

Tömöri töprengett. Ez egy olyan gondolat volt, amilyen még sosem jutott az eszébe. Mindig azt kérdezte, hogyan lehetne megszabadulni a tüsszentéstől – de soha nem kérdezte, hogy mire lehetne felhasználni.

– Nem tudom, mire lenne jó – mondta végül.

– Majd kitaláljuk – mondta Csibész, és visszaugrott az ágra. – De most gyere, reggelizzünk. Én tudom, hol van az a különösen érett mangófürt, amit még senki sem talált meg. Aztán gondolkodunk.

Tömöri először mosolygott napok óta. Felállt, megrázta a fülét, és követte Csibészt a dzsungel mélyébe.

A jó barátság – mint amilyen Tömöri és Csibész barátsága – az egyik leggyakoribb téma a mesékben. Olvasd el a barátságról szóló tanulságos mesénket is, amely pontosan arról szól, hogy mit jelent igazán jó barátnak lenni!

6. fejezet – A nagy terv

A reggelit követő napokban Csibész és Tömöri elválaszthatatlanok lettek. Csibész Tömöri hátán lovagolt, miközben a dzsungelt járták, és a két barát egyre többet beszélgetett arról, hogy a tüsszentést mire lehetne felhasználni.

– Elvileg fúj – mondta Csibész egyszer, miközben egy különösen ízletes papayát majszolt. – Sokat fúj. Óriásit. Mi mindent lehet fúvással elvégezni?

– Hmmm – töprengett Tömöri. – Lehet fűteni. De ez nem jó, mert a dzsungelben amúgy is elég meleg van.

– Lehet szárítani is – mondta Csibész. – De azt is megcsinálja a nap. Tovább!

– Lehet... eltávolítani dolgokat – mondta Tömöri lassan. – Olyan dolgokat, amiket el kell távolítani.

Csibész abbahagyta a papayaevést, és Tömörire nézett. – Folytasd.

– A folyóban van egy hatalmas rönk – mondta Tömöri. – Már három hete ott van. Elzárja a vizet a kis forrástól, amit a madarak szoktak használni. A madarak már napok óta messzebb kell járjanak vízért. Senki sem tudja kihúzni, mert nagyon nehéz és nagyon mélyen van beékkelve.

Csibész lassan felállt az ágon, ahol ült. A papaya leesett. Ő nem vette észre.

– Tömöri – mondta Csibész ünnepélyesen. – Azt hiszem, megvan a terv.

Másnap reggel Csibész összehívta a dzsungel összes lakóját a nagy tölgyfa alá. Gizi zsiráf ott volt, szemüvegét rendbe téve. Bumba víziló ott volt, még vizes volt a hasa az előző lubickolástól. Pirike papagáj ott volt, és próbálta újra megtanulni a hetedik soros dalát – egyelőre csak az első sornál tartott. Csöpi teknős ott volt, ahogy mindig, csak mindenkinél harminc perccel később érkezett.

– Barátaim! – mondta Csibész, és felállt egy kisebb kőre, hogy mindenki lássa. – Mint tudjátok, a Kis Forrást elzárja egy hatalmas rönk. A madarak napok óta messze kell menjenek vízért, és az erdő ezen a részén kezd kiszáradni a növényzet. Mi, a dzsungel lakói, megpróbáltuk kihúzni – nem sikerült. A folyó vize sem elegendő hozzá. De van egy valaki köztünk, akinek az ereje talán elegendő lehet.

Mindenki Tömörire nézett.

Tömöri zavartan pislogott. – Én... tüsszenteni tudok. Nem sok mást.

– Pontosan! – mondta Csibész diadalittasan. – Pontosan azt kell tenned, amit mindig is tettél. Csak most szándékosan, célzottan. A rönkre!

Nagy csend lett. Aztán Gizi megszólalt: – Ez... ez egyáltalán működhet?

– Nem tudom – mondta Csibész őszintén. – De kipróbálni ingyen van.

– Mi van, ha Tömöri tüsszentvén az egész folyót kilöki a medréből? – kérdezte Bumba aggódva.

– Akkor úszunk – mondta Csibész.

– Én nem tudok úszni – mondta Pirike.

– Akkor repülsz – mondta Csibész.

– Azt tudok – ismerte el Pirike.

– Mi van a tervvel? – kérdezte Csöpi teknős, aki épp akkor érkezett meg, és nem hallotta az első felét.

– Elmagyarázzuk menet közben – mondta Csibész. – Gyerünk!

Az elefántok intelligenciájáról és különleges képességeiről egyébként érdemes elolvasni ezt a remek összefoglalót a Kispolgár oldalán – kiderül belőle, mennyire csodálatos és okos állatok valójában az elefántok!

7. fejezet – Tömöri hős lesz

A menet Csibész vezetésével indult el a Kis Forrás felé. Elöl Csibész ugrált fáról fára, mögötte Tömöri lépkedett óriási, ritmikus léptekkel, aztán Gizi zsiráf, aztán Bumba víziló, aztán Pirike papagáj – Pirike közben próbálta a dal első sorát megint megtanulni –, és leghátul, természetesen, Csöpi teknős, aki már a menet legelején lemaradt, de büszkén haladt a saját tempójában.

A Kis Forráshoz érve mindenki megállt. A rönk valóban hatalmas volt: vastag, nehéz, régi fa, amelyet valamelyik vihar döntött bele a folyóba, és azóta ott feküdt a forrás torkolatánál, tökéletesen elzárva a vizet. A forrás mögött látszott, hogy a víz felhalmozódott, és a forrás szélén már meg is indult visszafelé, kis tócsákat alkotva.

– Na – mondta Csibész. – Tömöri. Ez a te pillanatod.

Tömöri a rönkre nézett. A rönk nagy volt. Tömöri ormánya bizsergett egy kicsit – a szokásos előjel. De most nem próbálta megakadályozni. Most csak irányítani próbálta.

– Hogyan irányítsam? – kérdezte Tömöri halkan Csibészt.

– Az ormányod hegyét a rönkre fókuszálod – suttogta Csibész. – Csak arra. Semmi másra. Koncentrálj.

Tömöri mélyet lélegzett. Az ormányát a rönk felé fordította. Csibész intett a többieknek, hogy lépjenek hátrébb – mindenki bölcsen hátrált néhány lépést. Bumba egészen a folyóba lépett, és csak a feje látszott ki. Pirike felemelkedett a levegőbe. Gizi a lehető legtávolabbra nyújtotta a nyakát a forrás irányától.

– Hh... hh... hhhh...

A bizsergés erősödött. Tömöri összpontosított. Ormánya reszketett a visszatartott erőtől. A levegő szinte megfeszült körülötte, mint egy húr, mielőtt elpattan.

– HAAAPCÍÍÍÍÍ!!!

A hang olyan hatalmas volt, hogy a fák gyökerei megremegtek a földben. A víz a folyóban visszafelé hömpölygött két másodpercre. Pirike a felhőkig röpült, és ott egy pillanatig lebegett, mielőtt visszaereszkedett.

De a rönk... a rönk mozdult.

Először csak egy kicsit. Aztán egy kicsit jobban. Aztán – mint amikor valaki egy dugót kihúz egy palackból – hatalmas nyikorgással, zubogással és loccsanással kiszakadt a helyéről, és a folyó lendületesen megragadta, és vitte magával lefele, le a kanyarulaton túl, egyre távolabb.

A Kis Forrás azonnal megnyílt. A víz tiszta, hideg, friss sugárban tört elő, és elárasztotta a forrás körüli száraz földet. A fák gyökerei szinte hallhatóan sóhajtottak a megkönnyebbüléstől.

Csöpi teknős, aki épp akkor ért a forráshoz, körülnézett. – Elmaradtam valamiről?

– Csupán a dzsungel történelmének egyik legdicsőbb pillanatát – mondta Gizi, és meghajolt Tömöri előtt.

Tömöri tátott szájjal nézte a visszatért forrást. Aztán lassan, óvatosan, mosolyogni kezdett. Olyan széles mosollyal, amilyenre egy elefánt képes – és egy elefánt esetében ez igen széles mosoly.

– Sikerült – suttogta.

– Sikerült! – kiáltotta Csibész, és hátraszaltót vetett a legközelebbi ágon.

– SIKERÜLT! – harsogta Pirike, és köröket repült a forrás felett.

– Jó – mondta Bumba elégedetten, és elkezdett inni a forrásból. Megérdemelte.

8. fejezet – A dzsungel legnagyobb ünnepsége

A hír villámgyorsan terjedt a dzsungelben. Még azon az estén minden állat tudta, hogy Tömöri elefánt – a Tüsszögő Tömöri, akit mindenki egy kicsit kerülgetett az elmúlt hetekben – megmentette a Kis Forrást, és visszaadta a vizet a dzsungel ezen részének.

Másnap reggel, amikor Tömöri a saját kedvenc tisztásán ébredt, meglepő látványban volt része. Az összes dzsungellakó ott állt körülötte: Gizi zsiráf virágfüzérrel a nyakán, Bumba víziló frissen meglubickolt és rendkívül elégedett ábrázattal, Pirike papagáj – aki közben sikeresen megtanulta a hetedik soros dal összes sorát, beleértve a nehéz trillát is –, Csöpi teknős, aki már tegnap este elindult, hogy ma reggel pontosan érjen oda, és természetesen Csibész, aki Tömöri egyik fülére ülve vidáman lóbálta a lábait.

– Mit... mit csináltok itt? – kérdezte Tömöri álmosan, és bedörzsölte a szemét az ormányával.

– Ünneplünk – mondta Gizi egyszerűen, és Tömöri nyakára akasztotta a virágfüzért. – Téged ünneplünk.

– Engem? – hüledezett Tömöri.

– Téged – erősítette meg Bumba. – És bocsánatot kérünk. Mert az elmúlt hetekben nem voltunk igazságosak veled. Elkerültünk, mert féltünk a tüsszentésedtől. De nem gondoltunk arra, hogy milyen lehet neked így – és nem gondoltunk arra sem, hogy amit tüsszentésnek hívunk, az te vagy. Ez a te különleges adottságod, és az adottságok sosem hibák.

Tömöri hallgatott. Aztán az ormányával finoman megérintette Bumba orrát – ez az elefántok köszönetének és megbocsátásának jele egyszerre.

– Én is bocsánatot kérek – mondta Tömöri csendesen. – Mert sokszor felkavartalak benneteket, és nem mindig figyeltem oda, hogy mikor tüsszentők, és mikor lenne jobb, ha megpróbálnám visszatartani.

– Mondjuk úgy – mondta Gizi diplomatikusan –, hogy ezentúl talán jelzel előre, ha közeleg?

– Megpróbálom – ígérte Tömöri komolyan.

– HHH... – kezdte Tömöri épp ebben a pillanatban.

Mindenki megugrott. Bumba félig vízbe merült. Pirike felemelkedett. Gizi a nyakát oldalra fordította.

Aztán Tömöri megállt. Felnézett. Mosolygott. – Hm. Hamis riasztás. Most nem jön.

Mindenki egyszerre kacagott ki. Még Csöpi teknős is – ami ritka, mert a teknősök alapvetően komoly állatok.

Az ünnepség egész nap tartott. Pirike előadta a hetedik soros dalt – az összes sort, beleértve a nehéz trillát a végén. Csibész akrobatamutatványokat csinált a fák között, és minden egyes ugrást Tömöri hátáról indított. Gizi és Bumba versenyeztek, ki tud tovább egyensúlyozni egy mangón. Csöpi teknős részt vett egy futóversenyen – ellene csak Bumba indult, és Bumba szándékosan lassan ment, de még így is nyert.

Este, amikor a csillagok egyenként gyúltak ki az égen, és a dzsungel lakói lassan haza indultak a saját odúikba, fészkeikbe és tócsáikba, Tömöri még egy ideig a tisztáson maradt Csibésszel.

– Köszönöm – mondta Tömöri. – Hogy ott maradtál mellettem, amikor a többiek elmentek.

– Hát – mondta Csibész, és vállat vont –, a jó barátok maradnak. Ez a szabály.

– Honnan tudtad, hogy a tüsszentésem valamire jó lehet?

– Nem tudtam – mondta Csibész őszintén. – Csak nem tudtam elhinni, hogy valami, ami ennyire nagy és ennyire erős, teljesen haszontalan lenne. Az ilyen dolgok általában valamire valók. Csak meg kell találni, hogy mire.

Tömöri az égen lévő csillagokat nézte. Az ormánya egy kicsit bizsergett. Ez egyszer azonban elengedte – és a tüsszentés a csillagok felé szállt, hangosan, hatalmasul, büszkén.

– HAAAPCÍ!

Az égbolt megremegett. Néhány csillag mintha kicsit arrébb mozdult volna. Csibész röhögve kapaszkodott a legközelebbi ágba.

– Ez volt a legjobb – mondta Csibész. – Ez volt a legjobb tüsszentés, amit valaha hallottam.

– Köszönöm – mondta Tömöri, és mosolygott. – Holnap reggel majd megint.

– Tudom – mondta Csibész. – Én már itt leszek.

Ha tetszett Tömöri és Csibész kalandja, biztos szeretni fogod a lajhár mese gyerekeknek történetét is – egy másik különleges állat, aki megtanulja, hogy a saját tempója és módja a legjobb, ami lehet.

🐘 Tudtad? Érdekességek az elefántokról

Tömöri meséje nem véletlenül játszódik a dzsungelban – az elefántok valóban csodálatos állatok! Íme néhány igazi érdekesség, amit érdemes tudni róluk:

Az elefántok a világ legnagyobb szárazföldi állatai. Egy felnőtt afrikai elefánt akár 6–7 tonnát is nyomhat – ez körülbelül annyi, mint négy nagy személyautó együttvéve. Az ormányuk rendkívül erős és érzékeny egyszerre: több tízezer izomcsomóból áll, és közel nyolc liter vizet képes egyszerre felszívni.

Az elefántok nagyon okosak és érzelmes állatok. Képesek felismerni magukat a tükörben – ez az öntudatosság ritka tulajdonság az állatvilágban. Gyászolják elhunyt társaikat, és empatikusan viselkednek egymással: ha egy csordatag szomorú vagy sérült, a többiek körbeveszik és vigasztalják. Erről bővebben olvashatsz az elefántfélékről szóló magyar Wikipédia-cikkben is.

Ormányukat búvárlégzőként is használják. Az elefántok kiváló úszók – ormányukat a víz fölé tartva lélegeznek, amikor úsznak. Csordájuk legkisebb tagjait is így segítik át mélyvizeken.

Az elefántok emlékezete valóban rendkívüli. A mondás, hogy „az elefánt nem felejt", tudományosan is megalapozott: az elefántok évtizedekig emlékeznek veszélyes helyekre, szárazságokra és akár egyes emberekre is. A homloklebenyük, amely a memóriáért felelős, arányaiban még az emberénél is nagyobb.

Infrahangokkal kommunikálnak. Az elefántok alacsony frekvenciájú hangokat bocsátanak ki, amelyeket az emberi fül nem hall, de amelyek akár több kilométer távolságra is eljutnak a föld alatt. Az elefántok tehát – kissé Tömörihez hasonlóan – nagyon jól kommunikálnak a hangjukon keresztül!

🌟 Tanulság

Tömöri meséje több fontos dolgot is megmutat. Az első és legfontosabb: amit gyengeségnek gondolunk magunkban, az nem feltétlenül az. Tömöri tüsszentése bosszantó, zavaró és sokak számára félelmetes volt – de ugyanez az erő mentette meg a Kis Forrást, és adta vissza a vizet a dzsungel egy részének. Ami másoknak kényelmetlen, az sokszor a mi különleges képességünk.

A második tanulság Csibészé: a jó barát nem akkor megy el, amikor valami nehéz. Csibész akkor maradt Tömöri mellett, amikor mindenki más kerülgette az elefántot. És éppen ez a kitartó jelenlét adta meg Tömörinek azt a biztonságot, amire szüksége volt ahhoz, hogy ne rejtse el a képességét, hanem megtalálja, mire való.

A harmadik tanulság a dzsungel többi lakójáé: ha valaki másságát nem értjük, az nem jelenti azt, hogy az illető hibás. Gizi, Bumba és Pirike végül megértette ezt – és bocsánatot kértek. Ez is bátorság.

Ha szereted az állatos meséket és szeretnél még hasonló kalandokat olvasni, nézd meg a Buksi béka bátorsági próbáját – ő is egy kis állat, aki megtanulja, hogy a mérete nem határozza meg a bátorságát. Vagy olvasd el a türelemről szóló mesénket, amelyből kiderül, hogy a legjobb dolgokra néha várni kell!

❓ Gyakran ismételt kérdések