Vicces mese kisiskolásoknak – Berci és az elcserélt táska

Ez a vicces mese kisiskolásoknak szól – olyan gyerekeknek, akik jól ismerik azt az érzést, amikor a nap már reggel félrebillen, és semmi nem úgy alakul, ahogy tervezték. Berci hét éves, szeplős orrú, kócos hajú kisfiú, akinek ez a bizonyos kedd a legfurcsább, legviccesebb – és végül a legjobb – napja lett az egész első osztályban. Mindössze annyit csinált, hogy reggel kapkodva felkapta a táskáját az előszobában. Az a baj, hogy nem a sajátját.

1. fejezet – A reggeli kavarodás

Berciék háza minden reggel ugyanolyan volt: hangos, illatos és kicsit kaotikus. Anyukája már hajnal hatkor felkelt, mert a reggeli magától nem készül el, a tojás magától nem sül meg, és Berci haja magától aztán végképp nem simul le. Az a haj! Egyenesen állt, mint egy kis barna sövény, minden irányba széjjel, mintha az éjszaka folyamán valaki alaposan összeborzolta volna. Anyukája minden reggel megpróbált rajta győzedelmeskedni egy vizes fésűvel, de a haj mindig megnyerte a csatát.

Ezen a kedd reggelen különösen nagy volt a sietség. Berci ugyanis az előző este annyira belemerült egy könyv olvasásába – egy igazi kalandregénybe, amiben egy kisfiú a dzsungelben élt és majmokkal barátkozott –, hogy csak anyukája háromszori kiabálására fejezte be az aktuális fejezetet. Így aztán tíz perccel lefekvési idő után feküdt le, amiből következik, hogy tíz perccel nehezebben kelt fel másnap reggel.

– Berci! Berci, kelsz fel?! – kiáltott fel anyukája a lépcsőről. – Már húsz perce szól az ébresztő!

– Feeenn vaaagyook! – felelte Berci olyan hangon, mint aki még szilárdan alszik.

Végül mégis felkelt. Megette a reggelijét (majdnem), megmosta a fogait (állítólag), és felkapta az iskolatáskáját az előszoba sarkából, ahol az mindig állt. Legalábbis ahol mindig szokott állni.

Az előszobában ugyanis két sárga táska volt egymás mellett. Az egyik Bercié volt – sárga hátizsák, rajta egy szuperhős rakéta mintával, ami magától is szinte repülni látszott. A másik szintén sárga hátizsák volt – de azon egy unikornist ábrázoló minta díszelgett, ezüst sörénnyel, szivárványos szarvval és nagy, kékes szemekkel. Az a táska Zsófi táskája volt. Zsófi az osztálytársa, akivel az előző nap egy iskolai kirándulás után együtt jöttek haza, és aki valahogy itt felejtette a táskáját, mert el volt foglalva azzal, hogy a kutyájukkal játsszon.

Berci azonban mindebből semmit nem látott. Reggeli álmosságában benyúlt az előszobába, megragadta az első sárga táskát, amit a keze elért – és kirohant az ajtón.

– Szia, anya! Majd estére! – ordította vissza a vállán át, és már be is fordult a sarkon.

Anyukája utánanézett az ablakból, és csak annyit gondolt: milyen aranyos ez a gyerek. Aztán arra gondolt, hogy ma kicsit fáradt a szeme, mert mintha az a táska egy kicsit... más mintás lett volna, mint szokott. De biztosan csak a reggeli fény játszott vele. Visszament a konyhába, és befejezni a kávéját.

Berci közben vidáman szaladt az iskolába. A táska kicsit könnyebbnek tűnt a szokásosnál, de ezt azzal magyarázta, hogy anyukája valószínűleg ma nem pakolt bele tízórait – megint elfelejtette. Ez persze bosszantó volt, de hát, gondolta Berci, majd eszik a menzán valamit. Ment, szaladt, ugrált egyet a járda repedése felett (ezt mindig meg kellett csinálni, különben rossz napja lesz), és beérkezett az iskolaudvarra éppen a csengő előtt két perccel.

Áron, a legjobb barátja, már ott várt az iskola kapujában. Áron gömbölyű arcú, göndör barna hajú kisfiú volt, aki mindig narancsszínű pulóvert hordott, mert ez volt a kedvenc színe. Berci egyszer megkérdezte tőle, miért csak narancssárga pulóvert vesz fel, mire Áron azt felelte, hogy azért, mert a narancsszín vidám szín, és egy vidám embernek vidám ruhát kell hordani. Berci erre nem tudott mit mondani, mert ez teljesen logikusnak hangzott.

– Szia, Berci! – integetett Áron. – Késtél majdnem.

– Nem késtem, van még másfél perc – mondta Berci, és büszkén a táskájára mutatott. – Na, megyünk?

Áron pillantást vetett a táskára, pislogott egyet, de nem szólt semmit. Talán az álmosság tette, vagy a nap, ami épp a szemébe sütött. Befordultak az iskolába.

Az osztályterembe érve Berci a megszokott helyéreült – harmadik sor, az ablak mellé, ahonnan pontosan rá lehetett látni az iskolakert nagy almafájára. Letette a táskát az asztal mellé, kigombolta a kabátját, és elégedetten hátradőlt. Eddig minden rendben volt. Az óra mindjárt kezdődik, Katalin néni már írta a táblára az aznapi dátumot, a nap lassan melegedett, az iskolakertben a szél meglebbentette az almafa ágait.

Szép napnak ígérkezett. Berci egy pillanatra majdnem vissza is aludt.

Nem tudta, hogy a nap éppen most kezd el igazán érdekes lenni.

2. fejezet – Az első óra és az első baj

Az első óra magyaróra volt. Katalin néni a tábla elé állt, és kedvesen végignézett az osztályon. Kerek szemüvege volt, rövid barna haja, és mindig barátságosan mosolygott, kivéve, ha valaki a padban focizott egy papírgolyóval – azt nem szerette. De amúgy mindent szeretett: a kérdéseket, a válaszokat, a rajzokat az olvasmányok mellé, és azt is szerette, ha a gyerekek nevetnek. Azt mondta mindig, hogy aki nevet az iskolában, az tanul is közben.

– Gyerekek, ma folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk! – mondta Katalin néni. – Elővesszük az olvasókönyvet és a füzetet, és aki már elkészítette az otthoni feladatot, az is mutassa meg!

Berci kinyitotta a cipzárját. Belenyúlt a táskájába. Tapogatózott.

Valami nem stimmelt.

Az olvasókönyvnek ott kellett volna lennie a tetején – mindig oda tette. De nem volt ott. Berci mélyebbre nyúlt. A keze valami puhát és simát fogott meg – egy cipzáras tolltartót. Kihúzta. Egy rózsaszín, csillogó tolltartó volt, rajta egy kis unikornis mintával, ami szinte ugyanolyan volt, mint a táskán lévő.

Berci megmerevedett.

Lassan, nagyon lassan kinyitotta a tolltartó cipzárját. Belül: három csillámos toll, két szivárvány színű filctoll, egy unikornis formájú radír, egy körömnyi kis csillogó matricákkal teli dobozka, és egy halvány levendula illatú ceruza, amin apró csillagok sorakoztak egymás után.

Ez nem az ő tolltartója volt.

Berci keze reszketve mélyedt vissza a táskába. Könyv? Nem volt. Magyar füzet? Nem volt. A saját ceruzatartója, aminek a tetején egy kis rakéta volt? Nem volt. Ehelyett ott lapult egy csillogó, ezüst-rózsaszín napló lakat nélkül (de rajta egy kis pillangó mintás zárral), egy matricás mappa, amibe valaki gondosan pakolta a különböző állatokat ábrázoló matricákat, és egy kis zacskó gumicukrok, amiknek az alakja – természetesen – unikornis volt.

Berci most már teljesen felébredt. Ez valaki más táskája volt. Valaki, aki nagyon szereti az unikornis mintát.

Áron, aki mellette ült, épp a saját füzetét kereste, de közben pillantott egyet Berci asztalára – és látta a rózsaszín tolltartót, a csillámos tollakat, a matricás mappát. Áron szája lassan nyílt ki. Aztán a kezét a szájára tette, mert pontosan tudta, hogy ha most nevet, az nem lesz jó.

– Be... Berci – suttogta halkan –, ez mi?

– Fogalmam sincs – suttogta vissza Berci, miközben a füle tövéig elvörösödött. – Valami hiba van. Valami óriási hiba.

– Gyerekek, csend legyen! – szólt Katalin néni kedvesen, miközben a tábla felé fordult. – Elővesszük az olvasókönyvet!

Berci pánikban nézett körbe. Nem volt olvasókönyve. Nem volt semmilyen tankönyve. Az egyetlen dolog, amivel rendelkezett, az volt egy unikornis radír és egy levendulaillatú ceruza.

Hirtelen nagyon bátor elhatározás született benne: csendben marad, és reméli, hogy Katalin néni nem szól hozzá. Ez egy kiváló terv volt. Remek terv. Biztos jó lesz.

Katalin néni éppen Berci felé fordult.

– Berci, te mit találtál az olvasmányban a legérdekesebbnek?

Berci nyelt egyet. – Azt... azt a részt, amikor... – Pillantott Áron füzetére lopva. Áron részvétteljes szemekkel nézett vissza rá. – ...amikor a főszereplő kiment az erdőbe – fejezte be Berci határozottan.

Katalin néni a szemét összehúzta. – Berci, a mai olvasmányban nem volt erdő. Egy horgászútra mentek a szereplők.

– Igen! – mondta Berci rögvest. – Az erdős part melletti horgászútra!

Az osztályban néhányan visszafojtott kuncogást hallattak. Áron a kezébe temette az arcát.

Katalin néni lassú léptekkel közeledett Berci padja felé. Megnézte az asztalt. Látta a rózsaszín tolltartót, a csillámos tollakat, a matricás mappát. Látta Berci teljesen elvörösödött arcát.

– Berci – mondta csendesen –, megmutatod nekem a táskádat?

Berci feltartotta a táskát. Katalin néni ránézett. Pillanatig csend volt. Aztán Katalin néni – aki azt mondta, hogy aki nevet az iskolában, az tanul is közben – csendes, visszafojtott mosolyt erőltetett az arcára, és visszament a táblához.

– Úgy látszik, van köztünk valaki, aki ma a barátja táskájával jött iskolába – mondta a tábla felé fordulva, de a hangjában mosolyt lehetett érezni. – Kölcsön adhatja valaki Bercinek a szükséges eszközöket? Áron?

Áron boldogan szólt: – Persze, néni! – és már nyújtotta is oda a pótceruzáját meg egy sima papírlapot.

Berci fogta, és halkan megköszönte. Az arca még mindig piros volt. Azt remélte, hogy ez volt a nap legrosszabb pillanata.

Nem volt az.

3. fejezet – A nagy tornaórai katasztrófa

A második óra tornaóra volt. Ez volt Berci kedvenc tantárgya. Szeretett futni, szeretett ugrani, szeretett ügyességi versenyt csinálni a fiúkkal, és különösen szerette azt a részt, amikor labdával játszhattak. Tornaóra alatt Berci szinte repült.

Csakhogy a tornaórához szükség volt valamire. Tornafelszerelésre. Tornacipőre, tornanadrágra, tornapólóra – ezek mind ott kellett volna legyenek a táskájában, egy külön kis zsákban összecsomagolva.

A tornaöltözőben Berci szép lassan kinyitotta a táskát. Körülötte a többi fiú zajosan pakolt, nevetve lökdösték egymást, valaki Áron cipőjével focizott az öltöző másik sarkába. Az általános nyüzsgésben senki nem figyelt oda Bercire.

Berci kézzel tapogatózott a táska aljában. Az ujjai valami puha anyagot fogtak meg. Kihúzta.

Egy rózsaszín balettcipő volt.

Berci bámult rá. A balettcipő visszabámult rá – apró, kerek formájával, halványrózsaszín szalagjával, amelyet csinosan volt összefogva egy masniba.

Berci megint belenyúlt. A másik keze egy másik cipőt fogott meg. Az is rózsaszín balettcipő volt. Természetesen. Mert egy balettcipőből kettő van – egy a bal lábra és egy a jobb lábra. Bercinek mindkettő megvolt.

Letette a két cipőt maga mellé, és folytatta a kutatást a táskában. Találta még: egy kis rózsaszín tornapólót (rajta unikornissal – persze), egy glitteres, lila tornanadrágot (ami nagyjából Berci derekáig ért volna fel), és egy kis fehér zoknipárt, aminek a szárán apró szivárványos csíkok futottak.

Ez volt a teljes tornafelszerelés-leltár.

Berci feltápászkodott. Abban a pillanatban Áron is belenézett a nyitott táskába – és dermedten állt meg. Aztán a szája elkezdett remegni. Aztán a vállai rázkódni kezdtek. Aztán Áron nevetett. Halkan, visszafojtva, de nevetett.

– Shhh! – sziszegte Berci. – Ne csináld!

De Áron nem tudta abbahagyni. A visszafojtott kuncogás átterjedt a mellette álló Richárdra, onnan Dávidra, onnan a többi fiúra – és mire Berci kijött az öltözőből, az egész osztály tudta, hogy valami rendkívüli dolog történt.

A tornateremben Varga tanár úr – egy magas, ősz hajú férfi, aki mindig melegítőt viselt és sípot hordott a nyakában – felsorakoztatta az osztályt.

– Mindenki előkészítette a tornafelszerelést? – kérdezte.

– Igen! – mondta az osztály.

– Berci?

Berci mélyen lélegzett. – Hát... – kezdte. – Van egy kis probléma.

– Milyen probléma?

– Nem a saját táskámmal jöttem. Valaki más táskájával jöttem. Véletlenül. És abban a táskában nem tornacipő van, hanem... – szünet – ...balettcipő.

Varga tanár úr pislogott. – Balettcipő.

– Kettő. Egy pár. – Berci előhúzta a két kis rózsaszín cipőt, és feltartotta, mint a bizonyítékot.

Az osztályban egyszerre tört ki a nevetés. Zsófi – aki szintén ott állt a sorban, mert ő is az osztályba járt, és akiről természetesen mindenki tudta, hogy balettozik – a kezét a szájára kapta, és olyan hangos nevetésben tört ki, amilyet normálisan sosem hallani tőle. Áron a falnak támaszkodott, és valósággal gördültek a könnyek az arcán.

Berci állt a tornaterem közepén, kezében a két kis balettcipővel, piros arccal, de valahogy – és ez volt az igazán különös – nem volt mérges. Valami furcsa dolog történt benne: ahogy nézte a nevető osztálytársakat, ahogy látta Áron összeesett alakját, ahogy Zsófi próbálta visszafojtani a röhögést és egyáltalán nem sikerült neki – Bercit is elfogta a nevetés. Lassan, először csak egy mosoly, aztán egy kis kuncogás, majd egy teljes, hangos nevetés.

– Oké – mondta Berci, miközben nevetve tartotta a levegőbe a két cipőt –, ezt be kell valljam, ez elég vicces.

Varga tanár úr végignézett a nevető osztályon, aztán megrázta a fejét, de a szája sarkán mosolyt lehetett látni. – Rendben, Berci. Ma mezítlábasan veszel részt a tornaórán. De óvatosan, a szőnyegen maradj.

– Igen, tanár úr! – mondta Berci, és letette a két balettcipőt az öltözős pad szélére. Aztán a legvékonyabb tornanadrágban, piros tornacipő nélkül – mert azt otthon hagyta –, csak az egyszerű kék farmernadrágban és csíkos pólójában vett részt a tornaórán.

Ez volt az eddigi legfurább tornaórája. De valahogy az egyik legjobb is. Mert minden egyes feladatnál – amikor futott, amikor ugrált, amikor célba dobott – az egész osztály szurkolni kezdett neki, és mindenki figyelt rá. Nem rosszindulatúan. Csak mert vicces volt, és mert Berci maga is nevette az egészet.

Az óra végén Zsófi odalépett hozzá.

– A cipőim rendben vannak? – kérdezte, de a hangján még mindig visszafojtott nevetés csengett.

– Mind a kettő megvan – mondta Berci komolyan. – Sőt, szerintem még szebb is lett tőlem.

Zsófi nevetett. – Idióta vagy – mondta, de kedvesen mondta. – De legalább vicces.

Ez Bercinek éppen elég volt.

4. fejezet – Az ebédszünet és a csere felfedezése

A tornaóra után volt még matematika, majd szünet, majd természetismeret. A matematikát Berci viszonylag megúszta – ott legalább nem kellett tankönyv, mert a feladatokat a táblára írta a tanár, és Áron kölcsönadta a füzetét másodikszorra is. A természetismeretnél kissé nehezebb volt a helyzet, mert ott kellett volna a munkafüzet is, de Berci olyan ügyesen másolta le a mellette ülők munkáját (Áron engedte, Áron mindig engedte), hogy a tanárnő szinte semmit nem vett észre.

Aztán eljött az ebédszünet. Ez volt az a pillanat, amire Berci egész délelőtt várt – nem az evés miatt (bár az iskolai pörkölt egészen jó volt), hanem mert az ebédszünetben végre leülhetett, kiengedhette a levegőt, és kicsit összeszedehette magát.

Leült az iskolai folyosón a hosszú pad szélére, maga mellé tette a táskát, és megpróbált úgy kinézni, mint aki teljesen normális napot tölt. Nehéz feladat volt, de Berci komolyan vette.

Áron leült mellé egy szendviccsel a kezében.

– Szóval – mondta Áron, és jó nagyot harapott a szendvicsbe –, hogy van az unikornisas ember?

– Csendben – mondta Berci.

– Csak kérdezem. – Áron elégedett képet vágott. – Szerintem ma te voltál a legviccesebb ember az iskolában. A balettcipőt a tornateremben! Ez legendás. Ezt még elsejéig fogják emlegetni.

– Remélem, hogy nem – mormogta Berci. Aztán felpillantott. – De azért elég vicces volt, igaz?

– ELÉG vicces? – Áron majdnem megfulladott a szendvicsbe nevettében. – Berci, ez a legjobb dolog, amit valaha láttam! Két kis rózsaszín balett-cipő! Kezedben! A tornateremben!

Berci nem tudta visszatartani a mosolyt. – Jó, jó, tudom.

Áron alaposan megrágta a szendvicsét, lenézett a táskára, és ekkor tette azt a dolgot, ami Berci napját végül teljesen megváltoztatta. Megállt. Kimeredt a szeme. Lassú mozdulattal a táskára mutatott.

– Berci.

– Mi?

– Az a táska.

– Tudom, hogy az a táska. Egész nap ezzel szenvedek.

– Nem, nem érted – mondta Áron lassan. – Az a táska. Az unikornis. Ez Zsófi táskája.

– Ezt is tudom – mondta Berci türelmetlenül. – Valaki más táskájával jöttem, ezt már megállapítottuk.

– Nem, Berci. Te nem érted. Ha ez Zsófi táskája... akkor Zsófi... a te táskáddal jött iskolába.

Berci kinyílt a szeme. Aztán lassan végignézett a folyosón. És éppen abban a pillanatban – mintha a sors maga rendezte volna így – feltűnt Zsófi a folyosó másik végén. Szőke copfjával, rózsaszín ruhájában – és a hátán egy sárga hátizsáccsal, amelyen egy szuperhős rakéta díszelgett.

Berci tátott szájjal nézett rá.

Zsófi is megállt. Berci táskájára nézett. Aztán saját hátára pillantott – amennyire csak ki tudta fordítani a fejét. Aztán megint Bercire nézett.

Két másodperc csend volt.

Aztán mindketten egyszerre mondták:

– A TÁSKÁM!

Aztán mindketten egyszerre nevettek fel – Zsófi csilingelő, magas hangján, Berci mélyen, hasból jövő nevetéssel. Áron kettejük között ült a padon, és elégedetten nézte az egészet, mint aki egy nagyon jó filmet lát.

Zsófi odafutott Bercihez. – Te hoztad el az én táskámat?!

– Véletlenül! – mondta Berci. – A ti táskátok az előszobánkban volt, mert tegnap nálunk hagytad! Azt hittem, a sajátom!

– De hát az enyém teljesen más! – nevetett Zsófi. – Rajta van az unikornis!

– Reggel nem néztem rá! – védekezett Berci. – Álmos voltam!

– Én meg – mondta Zsófi, és már alig bírta visszatartani a nevetést – egész reggel azt gondoltam, hogy miért van a te táskádban egy régi focilabda-minta matricasticker, meg miért illatlik kicsit... furán. – Megnyomta az orrát. – Berci, a táskád mogyorókrém-illatú.

– Az Árontól való. Ő pakolt bele eleséget tavaly nyáron és azóta – mondta Berci, majd Áronra nézett.

– Nem tagadom – mondta Áron nyugodtan, és megvette a maradék szendvicsét.

– De te – folytatta Berci, és Zsófira nézett –, te rendben voltál egész nap? A te táskámban sincs semmi hasznos dolog.

Zsófi felhúzta az egyik szemöldökét. – Az én tankönyveim mind benne vannak a táskádban. Én egész délelőtt a saját tankönyveimmel dolgoztam – a te táskádból.

– Vár... vár csak – mondta Berci lassan. – A te táskádban a te könyveid vannak?

– Igen.

– Az én táskámban az én könyveim vannak?

– Igen.

– Akkor... egész nap mindenki a saját könyveivel dolgozott, csak én nem?!

– Csak te nem – bólintott Zsófi. – De – tette hozzá kedvesen –, gondolom, valahogy megoldottad.

– Valahogy – mondta Berci, és Áronra nézett.

Áron hüvelykujját felfelé tartotta. – Csapatmunka.

5. fejezet – A nagy csere és a tanulság

Az ebéd után, amikor a gyerekek visszaszivárogtak az osztályba, Berci és Zsófi megállapodtak: a nagy táskacserét az óra előtt hajtják végre, Katalin néni szeme láttára, mert Berci meg volt győződve arról, hogy a tanárnőnek joga van tudni, mi is történt valójában.

Ez nagyrészt azért volt, mert Berci úgy érezte, hogy ha ő nem mondja el, akkor Katalin néni úgysem fogja megtudni – és ez valahogy rosszul esett neki. Nem szeretett titkokat tartogatni, főleg nem a tanárnőjétől.

Katalin néni az asztalnál ült, és az ellenőrzőket nézte, amikor Berci és Zsófi benyitottak az osztályterembe. Mindkettőjük hátán ott volt a másik táskája.

– Katalin néni – kezdte Berci komolyan –, be kell valljak valamit.

Katalin néni felpillantott. A szemüvege mindjárt lejjebb csúszott az orrán – ez mindig megtörtént, ha meglepődött. – Hallgatom, Berci.

– Ma reggel véletlenül felvettem Zsófi táskáját. Azt hittem, a sajátom. Az előszobánkban volt, mert Zsófi tegnap nálunk felejtette. Egész nap az ő táskájával jártam, ő meg az enyémmel. Ezért nem volt nálam tankönyv az első órán, és ezért volt tornán balett-cipőm tornacipő helyett.

Katalin néni csendesen nézte Bercit. Aztán Zsófit. Aztán a két táskát. Aztán a szemüvege még egy kicsit lejjebb csúszott.

– Szóval – mondta csendesen – egész nap a balett-cipős tornán voltál, és segítség nélkül dolgoztál az órákon.

– Áron segített – mondta Berci gyorsan. – Pótceruzát meg papírt adott. Én nem kértem tőle, ő magától ajánlotta fel. Ő nagyon jó barát.

– Hallottam – mondta Katalin néni, és a hangja egészen lágy lett. – Látom is. – Aztán felállt, odasétált a két gyerekhez, és ünnepélyes komolysággal fogta meg a két táskát. – Javaslatom van. Cseréljük vissza.

– Igen, ezt szeretnénk – mondta Zsófi.

A csere megtörtént. Berci a kezébe vette a saját, jól ismert, rakétás táskáját – és valami melegséget érzett, amit nehéz volt szavakba önteni. Olyan volt, mintha régóta nem látott barátot köszöntött volna.

– Szia, táska – mondta halkan.

Zsófi a saját táskáját ölelgette. – Szia, unikornis – suttogta a táskának, aztán nevetve nézett Bercire.

Az osztály eközben megtelt. Áron az ajtóból figyelte az egész jelenetet, hüvelykujját fenntartva. Mögötte jöttek be a többiek, és mindenki érezte, hogy valami fontos pillanatban vesz részt.

Katalin néni visszaült az asztalához, aztán felemelte a fejét, és az egész osztályra nézett.

– Gyerekek – mondta –, ma valami fontosat tanultunk, és nem a tankönyvből. Berci egész nap a rosszul cserélt táskával ment végig az órákon. Nem sírt, nem hisztizett, nem szaladt haza. Megpróbálta megoldani a problémáját, elfogadta a barátja segítségét, és a végén őszintén elmondta, mi történt. Ez – mondta, és megnyomta a szót – bátorság. Nem a hős-típusú bátorság, hanem az igazi: amikor valaki végigesinálja a napot, még ha nem is az övé a táska, sem a ceruza, sem a tornacipő.

Az osztályban csend volt. Aztán valaki elkezdte tapsolni. Áron volt az, természetesen – narancsszínű pulóverrel, elégedett arccal, és hüvelykujjával, ami most is magasan állt.

Berci elvörösödött. De most máshogy pirult, mint egész nap. Nem zavarában, nem szégyenében. Valami melegebb dolog volt ez, valami jó.

– Köszönöm – mondta Katalin néninek. – De azért legközelebb megnézem a táskám mintáját.

Az osztály nevetett. Katalin néni is nevetett. A szemüvege végleg lecsúszott az orrára, és most nem is tolta vissza.

– Legközelebb reggelizz előbb, aztán fogd fel a táskát – javasolta Zsófi.

– Legközelebb ne hagyj nálunk táskát – felelte Berci.

– Igazságos – mondta Zsófi, és kezet nyújtott.

Berci megrázta. Aztán mindkettőjük kinevetett megint – nem is tudták, hogy miért, csak mert vicces volt az egész, és vicces volt a nap, és vicces volt az egész helyzet, és néha az a legjobb, ha az ember tud nevetni azon is, amit ő maga csinált el.

Az utolsó óra matematika volt. Berci kinyitotta a saját táskáját, kivette a saját tolltartóját – rajta a kis rakétával –, kivette a saját matematika füzetét – rajta a saját nevével –, és elégedetten hátradőlt a székén. Az ablakból látni lehetett az iskolakert almafáját, a szél meglebbegtette az ágait, és a nap ugyanolyan szépen sütött, mint reggel.

Berci azt gondolta: ez azért mégiscsak egy szép nap volt. Egy kicsit kaotikus, egy kicsit vörös a füle tövéig, egy kicsit balett-cipős – de szép. Mert végül minden a helyére került. A táska is, az emberek is, a nevetés is.

Áron a mellette ülve odasúgott: – Tudod, mit? Holnap unikornis radírt hozok neked emlékbe.

– Ha megteszed – mondta Berci komolyan –, soha többé nem adok neked pótceruzát.

Áron kuncogott. Berci is. Az utolsó óra megkezdődött, és mindenki ott ült a saját padján, a saját táskájával, a saját ceruzájával – és ezúttal mindenki pontosan tudta, hogy melyik az övé.

A mese tanulsága

Berci napja megmutatta, hogy a kellemetlen, váratlan helyzetekben nem a tökéletesség a fontos – hanem az, hogy hogyan reagálunk rájuk. Berci nem a legjobb napját töltötte az iskolában: nem volt tankönyve, nem volt tornacipője, és egész nap valaki más holmijaival boldogult. Mégis végigcsinálta. Elfogadta a barátja segítségét, nem esett kétségbe, és ami a legfontosabb: tudott nevetni az egészen. A tanulságos mesékből mindig a legtöbbet tanulunk, ha olyan helyzetről szólnak, ami mindannyiunkkal megtörténhet.

A kisiskolás korú gyerekek humorérzéke már egészen fejlett: értik a váratlan fordulatokat, a szójátékokat és azokat a helyzeteket, amelyekben valami nem úgy alakul, ahogy terveztük. A nevetés nem gyengeség – ellenkezőleg. Aki önmagán is tud nevetni, az sokkal könnyebben átvészeli az élet kis katasztrófáit.

Ha szeretsz vicces meséket olvasni, nézd meg a Rövid, vicces mesék kategóriánkat is – ott még sok nevettető történet vár!

Gyakran ismételt kérdések