Morgó borz és az elveszett varázskönyv – varázslatos mese gyerekeknek

Ez a varázslatos mese gyerekeknek egy kissé szórakozott, de annál bátorabb kis borzról, Morgóról szól, aki egy szép tavaszi reggelen azzal ébred, hogy a legféltettebb kincse – a varázskönyve – nyomtalanul eltűnt. Indul hát a nagy keresés! Ha szereted az erdei kalandokat, a vidám barátokat és a titkokat, akkor ez a mese biztosan neked szól. Ahogy az erdő más lakói is megtanulták már, a legjobb kalandok mindig ott kezdődnek, ahol az ember – vagy épp a borz – azt a legkevésbé várja.

1. fejezet – A nagy bajkeverés

Egyszer volt, hol nem volt, az Örökzöld Erdő legsűrűbb részén, egy öreg tölgyfa gyökerei között meghúzódott egy parányi kuckó. A kuckónak piciny, kerek ablaka volt, amelyen át reggelenként arany napfény szűrődött be, és az ajtaján rozsdás réztábla hirdette: MORGÓ – VARÁZSLATOK ÉS EGYÉB CSODÁK.

Morgó borz ezen a tavaszi reggelen is jókedvűen ébredt. Felcsapta a piros mellényét, megigazította a bozontos szőrét, és kinyújtózott. Nagy nap volt ez: ma akarta befejezni az Időjárás-változtató Varázslat negyvenhetedik lépését, amelyet a varázskönyve szerint pontosan hajnalban kell elvégezni, különben az egész elölről kezdhető.

– Könyv, hol vagy? – mormogta Morgó, és a polc felé nyúlt, ahol a vastag, barna kötésű, arany betűs varázskönyv szokott állni.

A polc üres volt.

Morgó pislogott egyet. Aztán még egyet. Megdörzsölte a szemét, és újra nézett. Az üres polc csak üres maradt. A többi könyv sértetlenül sorakozott – a piros, a zöld, a kék kötetecskék –, de a barna varázskönyv egyszerűen nem volt sehol.

– Képtelenség! – kiáltott fel, és máris az egész kuckót felforgatni kezdte. Felfordította a nyoszolyát, kiborította a mogyorósdobozt, szétszórta a fűszeres zacskókat, sőt még a párnái alá is benézett, ahol legfeljebb egy-két elveszett gomb szokott lapulni. A könyv sehol.

Ekkor pillantotta meg a nyitott ablakot. A függöny még libegett az enyhe szélben, és a padlón friss fűszál hevert – amit kintről hordott be az éjszakai szellő. Morgó lassan az ablakhoz lépett, és kinézett. Az erdő csendesen susogott, a lombközi fénysugarak táncoltak. Valahol messze egy madár fütyült.

– Az éjszakai vihar! – csapta a homlokára Morgó. – Tegnap este nyitva felejtettem az ablakot, és a könyv… elrepülhetett!

A varázskönyve volt a legféltettebb kincse – nagyapja adta, amikor még kisborz volt, és minden titkos varázslat benne volt leírva. Ha elvész… nos, akkor Morgó egyszerű borz marad, varázslat nélkül, örökre.

– Nem! – csapta össze a tenyerét, és egyenesen felállt. – Megkeresem, még ha az egész erdőt fel kell is forgatnom hozzá!

Egy pillanatra még megállt az ajtóban, és visszanézett az üres polcra. A többi könyv sértetlenül sorakozott, mintha mi sem történt volna. A piros, a zöld, a kék kötetecskék mind a helyükön voltak. Csak a varázskönyv hiányzott – az a vastag, kopott, barna kötésű kötet, amelynek lapjait Morgó annyiszor lapozta végig, hogy az ujjbegyei szinte emlékeztek minden oldal érdes textúrájára.

Nagyapja hangja jutott eszébe, amint a tűz mellett mesélte: „Ez a könyv nem csak varázslatokat tartalmaz, Morgóm. Egy darab belőlem is benne van – minden sor, amit leírtam, egy gondolat volt, amelyet neked szántam." Morgó akkoriban kis borzkölyök volt még, és nem igazán értette, mit jelent ez. Most, ahogy az üres polcra nézett, azt hitte, érti.

– Nem maradhatok itt – mondta magának határozottan, és az ajtófélfának támaszkodott, hogy felhúzza a csizmáját. – Ha az egész erdőt be kell járnom, megteszem.

Felkapta a barna bőrtáskáját, beledobott egy szelet kenyeret, egy palacka bogyólevet és egy marék szerencsemogyorót – mert ki tudja, mire lesz szükség –, majd kilépett az ajtón, és gondosan becsukta maga után. A tavaszi levegő friss volt és illatos, a reggeli harmat még csillogott a fűszálak hegyén. Morgó mélyet szippantott, egyenesre húzta a hátát, és elindult a nagy keresésre.

2. fejezet – Csilinke segít

Morgó nem sokáig bolyongott egyedül. Alig tett meg néhány száz lépést az erdei ösvényen, amikor valami apró csillogást vett észre a feje fölött. Egy kék ruhás, aranyhajú, átlátszó szárnyú tündérlány lebegett előtte – Csilinke volt, az erdő legkíváncsibb és legbarátságosabb tündére.

– Morgó! Morgó! – csicseregte Csilinke, és szárnyai olyan gyorsan csapkodtak, hogy arany csillámpor hullott szét mindenfelé. – Én láttam! Én láttam!

– Mit láttál? – kérdezte Morgó, és a szíve egy pillanatra gyorsabban kezdett verni.

– A könyvedet! – kiáltotta Csilinke. – Tegnap éjjel ott voltam a tisztáson, és hirtelen valami nagy, barna repülő dolog szállt el a fejem fölött! Azt hittem, egy óriásbagoly, de aztán arany betűk villogtak rajta! A szele majdnem lefújta a hajdíszemet!

Morgó nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. – Melyik irányba ment?

Csilinke biztosan az északi irányba mutatott. – Arrafelé. A Suttogó Patak felé, aztán a szél elvitte magasabbra. Egészen a felhők felé!

– A felhők felé? – Morgó homloka összeráncosodott. Az északi dombok fölött a Szélmanók tanyáztak – azok az örökké nyughatatlan, pajkos kis lények, akik minden repülő dolgot összegyűjtöttek és megőriztek a felhők között. Nem volt egyszerű tőlük visszaszerezni semmit.

– Velem jössz? – kérdezte Morgó reménykedve.

Csilinke egy pillanatig sem habozott. – Természetesen! – csicseregte, és máris ott lebegett Morgó válla fölött, mint egy apró útjelző. – De előbb tegyünk egy kerülőt Tüskés Gergőhöz. Ő a legtöbbet tudja az erdőről, és talán ő is látott valamit.

Elindultak a Suttogó Patak irányába. Csilinke vígan repkedett Morgó feje fölött, és közben elénekelgette a kedvenc tündérdalát, amely úgy hangzott, mint a szél és a harangvirágok összecsengése. Morgó is kicsit felvidult – barátja társaságában az erdő mintha nem is tűnt volna olyan riasztónak.

Ahogy haladtak, Morgó friss lábnyomokat vett észre a sárban – apró, gömbölyded talpnyomokat, amelyek a patak irányába vezettek. Csilinke is leszállt egy pillanatra.

– Tüskés Gergő lábnyomai – súgta titkosan. – Ma reggel járt erre. Jó jel!

Morgó szívében újra felcsillant a remény, és gyorsabb léptekkel folytatták útjukat. Az erdő reggeli hangjai körülvették őket – madárének, a patak csobogása, és a szellőtől megmozduló levelek suttogása. Morgó figyelt minden hangra, minden neszcre, hátha valami nyomra vezet. De egyelőre csak az ösvény kanyargott előttük, és Csilinke vidám éneke töltötte be a levegőt.

– Tudod – mondta Csilinke hirtelen, miközben egy kicsit lejjebb ereszkedett, hogy Morgó fülénél legyen –, én mindig azt gondoltam, hogy a varázskönyved az legféltettebb kincsed. De ma reggel, amikor láttam, hogy milyen gyorsan indultál el megkeresni, arra gondoltam: nem a könyv a legfontosabb. Hanem az, hogy el sem engedted.

Morgó nem válaszolt azonnal. Elgondolkodott a szavakon, miközben lépdelt a puha, mohás ösvényen. Aztán halkan megszólalt:

– Nagyapám adta. Nem is annyira a varázslatok miatt féltett – hanem mert ő is benne van valahogy. Minden sorban.

Csilinke erre nem mondott semmit, csak csendesen repkedett tovább Morgó mellett. Nem kellett több szó. A jó barátok tudják, mikor kell hallgatni.

3. fejezet – Tüskés Gergő titkos mogyorói

Tüskés Gergő sün a Suttogó Patak melletti leghatalmasabb tölgyfa tövénél üldögélt, és egy üres mogyorós kosáron töprengett. Folt-folt kabátjának zsebei ki voltak fordítva, a kosár fenekén csak néhány száraz levél lapult.

– Gergő bácsi! – szólt rá Morgó borz udvariasan.

Az öreg sün felpillantott bozontos szemöldöke alól, és komoly arccal méregette a két jövevényt. Aztán bólintott, mint aki régen várt vendégeket fogad.

– Á, Morgó! – mondta méltóságteljesen. – Éppen rád gondoltam. A könyvedet keresed, ugye?

Morgó szeme elkerekedett. – Honnan tudja?

– Mert én is láttam tegnap éjjel – felelte Tüskés Gergő. – Nagy, barna, repülő könyv. Arany betűk. Szél vitte el észak felé, a felhők irányába. Ez biztos.

Morgó nagyot sóhajtott. – Segít nekem visszaszerezni?

Tüskés Gergő hosszú szünet után bólintott. – Segítek. De cserébe te is segítesz nekem. – Az üres kosárra mutatott. – A mogyoróimat valaki elvitte. A tölgyfa tövénél volt elásva az egész téli készletem, de ma csak üres gödröt találtam.

Morgó körülnézett. Az előbb lábnyomokat látott az úton – lehet, hogy azok mégsem Gergő bácsi nyomai voltak? Visszament az ösvényhez, és most alaposabban megnézte. A nyomok kettéváltak: az egyik sor a patak felé, a másik egy közeli bokorrendszer felé kanyarodott.

Morgó utánaindult a bokornak vezető nyomoknak. A harmadik bokor mögött két köpcös kis borókamókust talált, akik boldogan majszolták Gergő bácsi mogyoróit, és szórták szét maguk körül a héjakat.

– Hé! – szólt rájuk Morgó határozottan. – Azok Tüskés Gergő mogyorói!

A két kis mókus ijedten felpillantott, aztán egymásra nézett. Nem volt rossz szándékuk – csak éhesek voltak, és nem tudták, hogy a mogyorók valakié. Morgó megszánta őket, és megkínálta őket a saját tarisznyájában lévő szerencsemogyorókkal. A kis mókusok hálásan elfogadták, majd visszahordták Gergő bácsinak a maradék zsákmányt.

Tüskés Gergő elégedetten bólintott. – Jól tetted, Morgó. A jóság mindig visszatér. – Aztán felállt, és az északi domb felé mutatott. – A könyvedet a Felhőmanók vitték fel. De van egy indaköteg a domb tövénél – azon fel lehet mászni egészen a felhőkig, ha valaki elég bátor hozzá. Én sajnos már nem bírnám ezt a meredeket, de ti ketten igen.

Tüskés Gergő elégedetten bólintott. – Jól tetted, Morgó. A jóság mindig visszatér. – Aztán felállt, és az északi domb felé mutatott. – A könyvedet a Felhőmanók vitték fel. De van egy indaköteg a domb tövénél – azon fel lehet mászni egészen a felhőkig, ha valaki elég bátor hozzá. Én sajnos már nem bírnám ezt a meredeket, de ti ketten igen.

– Köszönjük, Gergő bácsi! – kiáltotta Csilinke, és boldogan perdült egyet a levegőben.

Morgó is megköszönte a segítséget. Aztán, mielőtt elindult volna, Tüskés Gergő még utánaszólt:

– Morgó! – A sün komoly arccal nézett rá. – Tudom, hogy a varázskönyv fontos neked. De ma megmutattad, hogy nélküle is tudsz varázsolni. A két kis mókust jóságból engedted el, nem könyvből olvasva. Ez az, amit a könyvből nem lehet megtanulni.

Morgó megállt, és visszafordult. A nap épp áttört a lombok között, és arany fényben fürdött a tisztás. Tüskés Gergő ott ült a tölgyfa tövénél, teli mogyorós kosarával, és elégedett arccal rágcsált. Morgó azt hitte, talán soha nem látott ilyen bölcs arcot.

– Köszönöm – mondta halkan. Aztán megfordult, és elindult az északi domb felé.

Útközben hálával gondolt Gergőre – és arra, hogy milyen jó dolog, ha az embernek – vagy a borznak – igazi barátai vannak. Olyanok, akik nem csak segítenek, hanem tanítanak is. Az erdő állatai között az igaz barátság a legritkább és legértékesebb kincs – és Morgónak volt belőle.

4. fejezet – A könyv a felhők közt

Az északi domb tövénél, pontosan úgy, ahogy Tüskés Gergő mondta, egy vastag, zöld inda tekeredett fel egészen a felhők közé. Az inda levelei frissek és erősek voltak, és Morgó, amikor megmarkolta az első fogantyút, érezte, hogy az inda szilárdan tartja.

– Biztos ez? – kérdezte, és kissé sápadtan nézett felfelé. A felhők nagyon magasnak tűntek. Morgó nem volt éppen a magasságok szerelmese.

– Biztosan nem biztos – felelte Csilinke vidáman. – De muszáj megpróbálni!

Morgó mélyet lélegzett. A varázskönyvére gondolt – a nagyapja hangára, a régi bőr illatára, az arany betűkre. Aztán elkezdte a mászást.

Az inda valóban erős volt. Morgó egyik kézről a másikra kapaszkodott, lábát az inda tekervényeibe feszítette, és lépésről lépésre haladt felfelé. Csilinke mellette repkedett, és biztatóan hajtogatta, hogy milyen jól megy. Egyszer-egyszer Morgó lenézett, és látta, hogyan zsugorodik egyre kisebbé az erdő alattuk – a tölgyfák már csak apró zöld foltoknak látszottak, a Suttogó Patak ezüst szalagként csillogott a rétek között.

Aztán az inda végén fehér, puha felhőbe ért. Morgó egy utolsó húzással átbukott a felhőpárkányon, és talpra állt.

A felhők tetején egy csodálatos világ tárult elé. Fehér és szürke gomolyok alkottak apró házikókat, kapukat, tornyokat. Mindenfelé apró, szeles természetű Felhőmanók szaladgáltak, nevetve, kergetőzve, és mindenféle repülő tárgyat gyűjtögetve össze. Volt ott papírsárkány, kalap, egy elveszett esernyő, néhány levél – és ott, egy fehér felhődombon, a varázskönyv.

– Ott van! – suttogta Morgó, és szíve hatalmasat dobbant.

Odalépett, és felemelte. A varázskönyv épségben volt – minden lapja a helyén, az arany betűk ragyogtak. Morgó szorosan a mellkasához ölelte, és érezte a szív közepéig érő meleg súlyát.

Egy kis Felhőmanó odalépett, és kíváncsian nézett rá. – Ez a tied? Sajnáljuk – mondta kedvesen. – Tegnap éjjel repült ide a viharban, mi meg megőriztük, nehogy elkallódjon. Tudtuk, hogy valaki biztosan keresi.

Morgó meghökkent. A Felhőmanók nem ellopták – megőrizték! Kicsit szégyellte magát azért, hogy milyennek képzelte őket az úton. Elnézést kért a rossz gondolatáért, és szívből megköszönte nekik a gondoskodást.

A kis Felhőmanók örültek a köszönetnek – ritkán fordult elő, hogy valaki megköszönje nekik a segítségüket, inkább csak felpanaszolták, ha valami elveszett a viharban. Boldogan integettek Morgónak, és az egyik kis Felhőmanó még egy marék felhőmorzsát is nyomott a kezébe, amelyről azt mondta, hogy ha szorongatják, egy kicsit mindig érezni lehet a felhők puha illatát.

Morgó gondosan elrakta a felhőmorzsát a táskájába, aztán Csilinke segítségével lassan visszaereszkedett az indán. Mászás közben egyszer megállt, és felnézett a felhők fehér, gomolygó tömegére. Odafent – ahol a Felhőmanók tanyáztak, ahol a szél valaha a könyvét vitte – valójában semmi félelmetes nem volt. Csak egy világ, amelyet még nem ismert.

– Te jól másztál – mondta Csilinke, amikor elérték a domb tövét.

– Féltél? – kérdezte Morgó.

– Persze – felelte a tündér egyszerűen. – De veled voltam, szóval rendben volt.

Morgó erre csak mosolygott, és erősen tartotta a varázskönyvet.

5. fejezet – A varázslat igazi titka

Mire Morgó visszaért a domb tövébe, Tüskés Gergő már ott várakozott, kezében egy teli kosár friss mogyoróval, amelyet a kis mókusok hoztak vissza – és még egy keveset is hozzátoldottak, bocsánatkérésképpen.

– Megvan! – kiáltotta Morgó, és magasba emelte a varázskönyvet.

Tüskés Gergő széles mosolyra húzta a száját. Csilinke örömében három bukfencet vetett a levegőben, és annyi csillámpor hullott szét, hogy az egész tisztás megcsillant benne, mint egy kis csillagszóró.

Leültek hárman a domb tövénél, és Morgó elővette a tarisznyájából a maradék kenyeret és bogyólevet. Megosztoztak, és miközben ettek, Morgó eltöprengett azon, ami történt.

Reggel még azt hitte, hogy ha elveszíti a könyvét, elveszíti a varázslatát is. De az egész nap alatt – a két kis mókus megszánásától Tüskés Gergő tanácsáig, Csilinke biztatásától a Felhőmanók gondoskodásáig – csupa olyan dolog történt, amelyhez nem kellett varázskönyv. Csak jó szív, bátorság és jó barátok.

– Gergő bácsi – kérdezte Morgó lassan –, szerinted mi az igazi varázslat?

Tüskés Gergő egy darabig rágcsálta a mogyorót, aztán a két barátjára nézett. – Az igazi varázslat? – mondta csendesen. – Az, hogy valaki melléd áll, amikor bajban vagy. Azt nem lehet könyvbe írni.

Morgó a varázskönyvre nézett, majd Csilinkére, majd Gergő bácsira. Érezte, hogy a mellkasa valahogy könnyebb lett, mintha egy nagy kő gurult volna le róla. A könyv visszakerült a helyére – de most már tudta, hogy a legfontosabb varázslat nem a polcon áll, hanem ott él körülötte, az erdőben, a barátaiban.

Hazafelé, amikor Morgó visszatette a varázskönyvet a polcra, kinyitotta az első lapot, és elolvasta a nagyapja kézírásával ott álló régi mondatot, amelyet eddig soha nem értett igazán:

„A leghatalmasabb varázslat az, amelyet egy jó barátért teszel."

Morgó most először mosolygott erre a mondatra. Aztán becsukta az ablakot – ezúttal gondosan –, és boldogan feküdt le aludni.

Hát így volt, igaz is volt, mese is volt. Az Örökzöld Erdőben azóta is él Morgó, Csilinke és Tüskés Gergő, és ha valaki bajban van, mindig számíthat a többire. Mert a varázslat – az igazi varázslat – soha nem alszik el.

A mese tanulsága

Morgó kalandja arra tanít minket, hogy az igazi érték nem mindig abban van, amit megőrizünk vagy amitől félünk elveszíteni. A barátság, a segítőkészség és a bátorság olyan kincsek, amelyeket senki sem tud elvinni tőlünk. Ha bajba kerülünk, ne zárjuk be magunkat – kérjünk segítséget, és ne felejtsük el mi magunk is segíteni másoknak az úton. Mert amit jóságból adunk, az mindig visszatér hozzánk.

Ha tetszett ez a varázslatos mese gyerekeknek, olvasd el a Berci, a kis borz kalandjait az erdő mélyéről is, amely szintén tele van bátorsággal és barátságos erdei lényekkel! A varázskönyvekről és a mesék világáról a Wikipédiától is olvashatsz többet.

Gyakran ismételt kérdések (GYIK)