Mikulás és az elveszett puttony – rövid mese gyerekeknek

December 5-e a legizgalmasabb nap az egész évben — legalábbis a Mikulás házában biztosan. Ezen a napon kell mindent előkészíteni, az utolsó almát is beletenni a puttonyba, és este elindulni, hogy minden jó gyerek megkapja a megérdemelt ajándékát. De mi történik, ha ezen a reggelen a puttony nincs a helyén? Ez a mikulás mese gyerekeknek erről szól: egy elveszett puttonyról, egy ügyes kis manóról, egy fényes tollú szarkáról — és arról, hogy a Mikulás soha, de soha nem hagyja cserben a gyerekeket.

1. fejezet – A nagy készülődés

A Mikulás háza az erdő szívében állt — egy nagy, meleg, gerendás ház, amelynek kéményéből mindig füst szállt fel, és amelynek ablakaiból mindig sárga fény szűrődött ki. Körülötte fenyőfák álltak sorban, mint a katonák, és a hó olyan puha volt, mint a dunna.

Belül a ház tele volt jó illatokkal: almaillat, mogyoróillat, fahéjillat és mézeskalács-illat keveredett a kandalló melegével. Az asztalon egy nagy lista feküdt — a gyerekek névsora —, és mellette ott állt a puttony: egy szép, öreg fűzfavessző puttony, amelynek peremén piros szalag volt kötve.

A Mikulás éppen a listát nézte, és közben mogyorót válogatott.

— Kati — három almát és egy kis faragott lovat. Dani — mogyorót és szaloncukrot. Bence — mandulás csokoládét és egy meséskönyvet... — olvasta hangosan, és minden nevet megbecsülte, minden gyereket ismert.

Mellette Bence manó szorgalmasan pakolt. Bence kis termetű volt — alig ért a Mikulás térdéig —, de olyan fürge, hogy kettő helyett dolgozott. Zöld kabátjában és piros csúcsos sapkájában úgy nézett ki, mint egy kis fenyőfa, amelyre valaki kalapot tett.

— Mikulás bácsi — mondta Bence, miközben piros almákat rakott a puttonyba —, szerintem idén a legtöbb alma kell. Tavaly is az almát szerették legjobban a gyerekek.

— Igazad van — bólintott a Mikulás, és a szakállát simogatta. — Az alma mindig jó. Minden gyerek szereti — és az anyukák is örülnek, ha nem csak csokoládé van a cipőben.

Estig pakoltak. A puttony lassan megtelt: almák, mogyoró, kis fából faragott állatkák, szaloncukor papírban, mandulás csoki, és a lista legvégén — egy csomag virgács is, mert hát a virgács is hozzátartozik a Mikuláshoz, még ha senki sem szereti is nagyon.

— Kész — mondta a Mikulás este, és megelégedetten nézett a puttonyra. — Holnap reggel indulunk.

— Holnap reggel — ismételte Bence, és ásítva bújt a kis ágyába a kandalló mellé.

A Mikulás ránézett a puttonyra — ott állt az ajtó melletti polcon, tele, szép, rendben. Eloltotta a gyertyát, és aludni tért.

Kint a hó esett, csendesen, ahogy december 5-én szokott.

2. fejezet – Eltűnt a puttony!

Reggel a Mikulás korán kelt — ahogy minden december 6-án, hajnalban, amikor még a csillagok is az égen vannak. Kinyújtózkodott, megigazította a sapkáját, és az ajtó felé ment, hogy megnézze a puttonyt.

A polc üres volt.

A Mikulás megállt. Dörzsölte a szemét, mert gondolta, még álmodik. De nem álmodott. A polc ott volt — de a puttony nem.

— Bence! — szólt, és a hangja most nem volt olyan vidám, mint szokott. — Bence, gyere ide!

Bence manó egy pillanat alatt ott termett — kis cipője kopogott a padlón, sapkája félrecsúszott.

— Mi az, Mikulás bácsi?

— Hol a puttony?

Bence a polcra nézett. Aztán a Mikulásra. Aztán megint a polcra.

— De... de tegnap este még ott volt! Én láttam! Tele volt, rendben volt, a szalag is meg volt kötve rajta!

— Tudom — mondta a Mikulás komolyan. — De most nincs ott.

Kirohantak a házból. A hóban, az ajtó előtt, ott volt a puttony lenyomata — egy kerek, mély nyom, ahol éjszaka a puttony állt. De maga a puttony nyomtalanul eltűnt.

Nem egészen nyomtalanul. Bence lehajolt, és a hóba nézett.

— Mikulás bácsi — mondta lassan —, nézze!

A hóban apró nyomok voltak. Nem lábnyomok — legalábbis nem emberi lábnyomok. Három ujjú, vékony, hegyes nyomok, amelyek egyenes vonalban az erdő felé vezettek.

— Madárnyomok — mondta a Mikulás, és a szemöldöke összeszaladt.

— De milyen madár visz el egy egész puttonyt? — kérdezte Bence hitetlenkedve.

A Mikulás erre nem felelt. De a tekintete az erdő felé fordult, és a kék szeme csillogott — nem dühösen, nem ijedten, hanem elszántan. Mert a Mikulás soha nem hagyja cserben a gyerekeket. Soha. Akármi történik.

— Indulunk — mondta, és felkötötte a csizmáját.

3. fejezet – Nyomok a hóban

A havas erdőben csend volt — az a különleges téli csend, amikor a hó elnyel minden hangot, és az ember csak a saját lélegzetét hallja. A fenyőfák ágai roskadoztak a hótól, és a nap éppen felkelt, halvány narancssárgán, mint egy álmos szem.

A Mikulás elöl ment, nagy csizmájával mély nyomokat hagyva a friss hóban. Mögötte Bence manó szökdécselt — az ő kis lábai kétszer annyi lépést tettek, mint a Mikulásé, de tartotta a tempót.

A madárnyomok egyenesen vezettek — a nagy tölgyfa felé, aztán a patakpart mentén, aztán a szikla mögé, aztán vissza a fenyők közé. Aki ezeket a nyomokat hagyta, az nem sietett: sétált, keresgélt, nézelődött.

— Mikulás bácsi — szólalt meg Bence —, mit gondol, ki vitte el?

— Már tudom — mondta a Mikulás, és az arca nem volt mérges, csak türelmes. — Látod azokat a nyomokat? Három ujjú, hosszú, hegyes. És nézd — itt a hóban egy kis fényes folt. Valami csillogót ejtett el.

Bence lehajolt. A hóban egy apró, fényes gomb feküdt — egy szaloncukor papírjáról leszakadt darabka, ami úgy csillogott a reggeli napfényben, mint egy kis aranydarab.

— Szarka! — mondta Bence.

— Szarka — bólintott a Mikulás. — Morzsa, az öreg szarka, aki a nagy fenyőfa tetején lakik. Aki mindig mindent összehord, ami csillog.

— De egy egész puttonyt!

— Ha csillog a szalag rajta, Morzsának elég — mondta a Mikulás, és most először mosolyodott el azon a reggelen. — Nem gonoszságból tette. Csak nem tudta megállni.

Továbbmentek. A nyomok most már egyenesen a nagy fenyő felé vezettek — az erdő legöregebb, legmagasabb fája felé, amelynek csúcsa szinte az eget érte.

4. fejezet – Morzsa, a szarka

A nagy fenyő alatt ott állt a puttony.

Épen, sértetlenül, pontosan úgy, ahogy a Mikulás tegnap este megtöltötte. Az almák, a mogyoró, a szaloncukor, a kis faragott állatkák — minden a helyén volt. Csak a piros szalag hiányzott a puttony pereméről — az, ami azelőtt díszítette.

A Mikulás felnézett.

A fa legfelső ágán ott ült Morzsa. Fényes, fekete-fehér tollú szarka volt — nem nagy, nem ijesztő, csak egy szarka, amilyen az erdőben sokfelé él. De a csőrében ott tartotta a piros szalagot, és úgy forgatta, mintha az lenne a világ legszebb kincse.

— Morzsa! — szólt fel a Mikulás, és a hangja nem volt mérges. Inkább olyan volt, mint amikor egy szülő szól egy gyereknek, aki olyasmit csinált, amit nem kellett volna, de azért nem baj. — Morzsa, te hoztad el a puttonyomat?

A szarka lehajtotta a fejét, és csiripeléssel válaszolt. Nem beszélt emberi nyelven — de a Mikulás értette az erdő állatait, mert a Mikulás ért mindenkit, aki a szívéből beszél.

— Szóval tetszett a szalag — mondta a Mikulás, és most már mosolygott. — Az a piros, csillogó szalag, amit a gyertyafényben láttál az ablakon át. Bejöttél, és elvitted az egész puttonyt, mert nem tudtad leoldani róla.

Morzsa megint csiripeléssel válaszolt, és a fejét oldalra billentette, ahogy a szarkák szokták — egy kicsit szégyenlősen, egy kicsit kíváncsian.

— Bence — mondta a Mikulás —, van nálad szalag?

Bence a zsebébe nyúlt. Mindig volt nála valami — madzag, gombok, kis dobozka. Most egy szép, fényes aranyszínű szalagot húzott elő, amit az ajándékcsomagoláshoz készített.

— Tessék, Morzsa — mondta a Mikulás, és felkötötte az arany szalagot a fa alsó ágára. — Ez a tiéd. Csillogóbb, mint a piros, és nem kell hozzá puttonyt cipelni.

Morzsa egy pillanatig nézte az arany szalagot. Aztán elejtette a piros szalagot — az lassan szállt lefelé, mint egy toll —, lerepült az alsó ágra, és a csőrébe vette az arany szalagot. Megfordította, megvizsgálta, és aztán olyan elégedetten csipogott, amilyen elégedettet csak egy szarka tud.

A Mikulás lehajolt, felvette a piros szalagot a hóból, és visszakötötte a puttony peremére. Felvette a puttonyt a hátára — éppen olyan nehéz volt, mint kellett, éppen annyi ajándékkal, amennyit a gyerekek megérdemeltek.

— Morzsa — mondta a Mikulás, és felnézett a szarkára —, ma este velem jöhetsz, ha akarod. Hadd lássák a gyerekek, milyen szép madár vagy.

Morzsa meglibbentette a szárnyát — és ez igen volt.

5. fejezet – Az ajándékosztás

Este lett. A nap lement az erdő mögé, a csillagok kigyúltak, és a hold — nagy, kerek, fehér — megvilágította a havas utakat. A Mikulás elindult.

A háta mögött a puttony. Mellette Bence manó, aki a listát tartotta a kezében. Fölöttük Morzsa szarka repült — csendesen, mint egy kis árnyék a hold fényében.

Az első falu nem volt messze. Kis magyar falu, amilyen százával van az országban: templomtorony, kis házak, kerítések, ablakok, amelyekből meleg fény szűrődött ki. Az utcán még néhány gyerek rohangált — izgalomtól piros arccal, mert tudták, hogy ma este jön a Mikulás.

— Mikulás bácsi! — kiáltotta egy kisfiú, és felé szaladt. — Tényleg itt vagy!

— Persze hogy itt vagyok — mondta a Mikulás, és leguggolt a kisfiú elé. — Mikor maradtam el?

A kisfiú mosolygott. A Mikulás benyúlt a puttonyba, és egy szép, piros almát adott neki, meg egy kis faragott lovat.

— Ez nekem? — kérdezte a kisfiú tágra nyílt szemmel.

— Neked. Mert jó voltál egész évben.

A kisfiú elfutott az almával, és a Mikulás továbbment.

Minden háznál megállt. Minden cipőbe tett valamit — almát, mogyorót, szaloncukrot, kis ajándékot. Bence manó segített: ő volt, aki az ajtóknál tartotta a listát, és kiszámolta, kinek mi jár. Morzsa a lámpaoszlopok tetején ült, és figyelt — nagy, csillogó szemével nézte az egész csodát, és néha-néha csipogott egyet, mintha azt mondaná: most látom, miért van ez az egész.

Egy kislány az ablakból nézett ki — talán négy-öt éves lehetett, szőke hajjal, nagy szemekkel. Amikor meglátta a Mikulást, az arca felragyogott.

— Anyuuu! — kiáltotta befelé. — A Mikulás itt van! És van nála egy madár is!

A Mikulás mosolygott, és a cipőjébe egy almát meg egy szép, piros szaloncukrot tett.

Házról házra, faluról falura járt az éjszakában. A puttony lassan ürült — de soha nem fogyott el, mert a Mikulás puttonya mindig éppen annyi ajándékot tartalmaz, amennyire szükség van. Nem többet, nem kevesebbet. Pontosan annyit.

Hajnalra, amikor az első fénysáv megjelent az égen, a Mikulás visszaért a házába. A puttony üres volt — üres és könnyű, mint egy madár.

Bence manó a kandalló mellett ült, és mézest teát ivott.

— Minden gyerek kapott? — kérdezte a Mikulás.

— Minden — bólintott Bence. — Egy sem maradt ki.

A Mikulás leült a nagy karosszékbe, és kinézett az ablakon. A nagy fenyő tetején Morzsa ott ült — az arany szalag a csőrében —, és a felkelő napot nézte.

— Szép volt az éjszaka — mondta a Mikulás csendesen.

— Szép volt — mondta Bence.

— Jövőre is így lesz.

— Jövőre is.

Kint a hó esett, csendesen. December hatodikán mindig esik a hó — legalábbis a mesékben biztosan.

A mese tanulsága

Ez a mikulás mese gyerekeknek három fontos dolgot mond el. Az első: a Mikulás soha nem hagyja cserben a gyerekeket — akármi történik, akármilyen akadály kerül az útjába, megoldja, mert a gyerekek öröme a legfontosabb. A második: Morzsa nem gonosz volt, csak nem tudta megállni — a csillogó dolgok vonzották. A Mikulás nem büntette meg, hanem megértette és megoldást talált. A harmadik, és talán a legfontosabb: az ajándék nem az anyagról szól. A piros alma, a kis faragott ló, a mogyoró — ezek egyszerű dolgok. De azzal, hogy a Mikulás személyesen adja, azzal, hogy minden gyereket ismer és minden nevet tud, ezek az egyszerű dolgok különlegessé válnak.

A ünnepi mesék ereje abban rejlik, hogy a gyerekek számára a hagyomány, a szertartás és a várakozás maga is ajándék — néha nagyobb, mint ami a cipőben van. Ez a mese mikulásról pont erre emlékeztet.

Szülőknek: miért fontos a Mikulás hagyománya?

A mikulás mese gyerekeknek nem pusztán szórakoztatás — a Mikulás hagyománya a gyerekek érzelmi és szociális fejlődésének fontos része. A várakozás, az izgalom, az öröm átélése és a hagyomány átadása mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerek biztonságban érezze magát és kötődjön a családi szokásokhoz.

A várakozás megtanulása. A Mikulás-várás az egyik első alkalom, amikor a gyerek hosszabb ideig vár valamire — és ez a várakozás nem szenvedés, hanem izgalom. Ez fontos készség: megtanulni, hogy a jó dolgok néha időbe telnek, és a várakozás maga is szép lehet. Az érzelmekről szóló mesénk is ezt a türelmet és érzelmi tudatosságot fejleszti hasonló módon.

Az ajándékozás öröme. A Mikulás-hagyomány nemcsak a kapásról szól — hanem arról is, hogy a gyerek megtanulja: valaki gondolt rá, valaki törődik vele, valaki készült az ő örömére. Ez a gondoskodás élménye, amelyet a gyerek később maga is tovább fog adni. A barátságról szóló tanulságos mesénk is az adás és a törődés fontosságát mutatja be.

A mese mint felkészítő eszköz. Ha a gyereked fél a Mikulástól — ami teljesen normális 2–4 éves korban —, ez a mikulásos mese segíthet: bemutatja a Mikulást mint jóságos, mosolygós, türelmes figurát, aki nem büntet, hanem megért. A felolvasás után természetesen megkérdezheted: „Szerinted milyen a Mikulás? Te mit tennél, ha megtalálnád a puttonyt?" Az ilyen beszélgetések sokat segítenek abban, hogy a gyerek ne féljen, hanem várja az ünnepet. Ha szeretnéd jobban megismerni, hogyan segíthetsz a szorongó gyereknek megfelelő mesét választani, olvasd el részletes útmutatónkat a témában.

Hagyomány és kötődés. A Mikulás-est családi rituálé: a cipők kitakarítása, a várakozás, a reggeli felfedezés. Ezek a kis szokások kötik össze a gyereket a családjával és a szélesebb közösséggel. Akár a nagymamáról szóló mesénket is felolvashatod ilyenkor — hiszen az ünnepek a családi kötődés megerősítésének legszebb alkalmai. A Mikulás hagyományának gazdag történetéről a Wikipédián is olvashatsz.

Gyakran ismételt kérdések